Pályafutásom során - a jelenlegit nem számítva - már három alkalommal is felkérést kaptam arra, hogy a fejlesztési segélyezés tárgyában, illetve a magyar segélyezési gyakorlat vonatkozásában fejtsem ki írásban és szóban véleményemet.

(1) Legelőször a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az ILO részéről ért e megtiszteltetés még a hetvenes évek közepén, amikor is egy hosszú (több íves) tanulmányban adtam áttekintést és értékelést a fejlődő országoknak, elsősorban Afrikának nyújtott magyar segélyekről, illetve a magyar segélyezési elvekről és gyakorlatról.

E tanulmány elkészítése során igyekeztem - amennyire lehetett - a vonatkozó adatokhoz hozzájutni és - ugyancsak: amennyire az akkori hazai politikai viszonyok között az megengedhető volt - kritikai megjegyzéseket is fűzni a pozitív eredmények kiemelése mellett a tények tükrözte gyakorlathoz. Így különösen akkor éltem a bírálat eszközével, amikor a meghirdetett elvek és a gyakorlat között nyilvánvaló ellentmondás mutatkozott.

Bár a szabadon felhasználható pénzügyi segélyek vonatkozásában nem sok pozitívum volt megállapítható sem azok nagyságrendjét, sem pedig az összegek növekedésének tendenciáját illetően, ez könnyen magyarázható volt az ország krónikus deviza-hiányával és nemzeti valutánk nem konvertibilis voltával. Azt a szovjet blokkhoz tartozó országok diplomáciája részéről akkoriban sokat hangoztatott tételt azonban soha nem fogadtam el, hogy ti. a hivatalos fejlesztési segélyekre (ODA) az ENSZ által megállapított norma, illetve "célkitűzés" csak a Nyugatra nézve lehet kötelezettség, lévén, hogy -úgymond - csak a Nyugat vett részt a gyarmatosításban, vagyis csak a Nyugatot terheli a felelősség a fejlődő országoknak a gyarmatosítás okozta fejlődésbeli lemaradásáért. (Ezt a nemcsak hatástalan, de ostoba érvet írásaimban ki is figuráztam, utalva egyrészt arra, hogy ilyen alapon aligha lehet az NDK-t és az NSZK-t külön csoportba sorolni, másrészt pedig arra, hogy a világgazdaság vezető hatalma, az USA valaha maga is gyarmat volt.)

Ami viszont az elkészült tanulmányban, illetve jelentésben indokoltan volt pozitív eredményként kiemelhető, az a magyar "technikai segélyek" keretében végzett szakértői és oktatói tevékenység gyakorlata volt. Minthogy 1967 és 1971 között, amikor a tanzániai egyetem meghívására tanszékvezető professzorként Dar es Salaam-ban dolgoztam, az egyetemmel, és a szakember-export lebonyolítására felhatalmazott állami monopol-vállalattal, a TESCO-val is szerződést kötöttem, így a részben hivatalos, részben személyes kapcsolat révén engedélyt kaptam a TESCO által fejlődő országokba tartós külszolgálatra kiküldött szakemberek (meghatározott időszakonként és külszolgálatuk befejezésekor kötelező) írásbeli jelentéseit átolvasni. Ezekben beszámoltak szakmai tevékenységük részleteiről és eredményeiről, valamint problémáiról is, és többnyire javaslatokat is tettek a gazdasági és technikai, illetve kulturális és oktatási kapcsolatok fejlesztésére. Miközben semmiféle nyomát nem találtam annak, hogy e jelentések tanulságainak és javaslatainak bármilyen hivatalos összegzésére sor került volna, számomra az olvasottak számos meglepetést okoztak, és jó néhány szakemberünk lelkes és eredményes munkája őszinte elismerésre késztetett.

A jelentésekből és a segélyezett országok hivatalos szervei, illetve vezetői által írt köszönőlevelekből még a vártnál is kedvezőbb kép bontakozott ki szakértőink zömének munkásságáról. Ez nemcsak azzal volt magyarázható, hogy egy olyan ország, mint a miénk, amely pénzforrásokban mindig is szűkölködött, szellemi tőkében viszont nem, eleve eredményesebb lehet és kell is, hogy legyen a technikai segélyek terén. Ezenfelül azzal is, hogy - ellentétben a nyugati országok esetével - nálunk az akkori körülmények között még a legképzettebb, legkvalifikáltabb szakemberek számára is vonzó lehetett a TESCO által nyújtott külszolgálati tevékenység a külföldre utazás és deviza-szerzés lehetőségére és többnyire (bár nem általában) a hazainál magasabb jövedelemre való tekintettel. Ehhez járult sok esetben még az a körülmény is, hogy szakembereink egy része a befogadó fejlődő országban olyan nagyszabású, komplex és nagy felelősséggel járó feladatkört kaphatott, amely az itthoni rutinszerű részfeladatokkal szemben ambíciójukat serkentette és szakmai önbecsülésüket növelte.

A "technikai segélyek" másik nagy területén, a külföldi ösztöndíjasok magyarországi képzése terén is sok pozitívum volt kimutatható, bár inkább az ösztöndíjasok létszáma alakulásának tendenciája és a képzésükben résztvevő oktatók szakmai kvalitása, mint sem a képzés eredményessége vonatkozásában. Ez utóbbi tekintetben a negatívumok (a lemorzsolódások, bukások nagy száma, főként pedig a követelményeknek a "diplomáciai liberalizmus" vagy a rosszul értelmezett "nemzetközi szolidaritás" jegyében történt leszállítása) nem utolsósorban a nem megfelelő szelekció tényével, illetve az azt is befolyásoló politikai beavatkozásokkal függött össze. Mindamellett a fejlődő országok fiataljainak nyújtott ösztöndíjas képzés terén Magyarország annak idején és még jó ideig meglehetősen jó nemzetközi reputációnak örvendhetett.

(2) A következő felkérés a South Commission-tól, vagyis a Dél Bizottságtól érkezett, immár a rendszerváltást követően, 1990-ben. Éspedig a Bizottság híres jelentésének előkészületi fázisában azzal az igénnyel, hogy adjak képet, illetve véleményt és egyfajta előrejelzést arról, hogy milyen hatással van, illetve lesz a kelet- és közép-európai volt "szocialista" országok rendszer-váltása a Dél nemzetközi helyzetére, gazdaságára, fejlődésére és főként segélyezésére nézve (különös tekintettel a tőkék, pénzügyi és technikai segélyek várható irányváltozására).

Az a tanulmány, amelyet ez alkalommal írtam, és amely a Dél Bizottság Jelentésének egyik háttér-tanulmányaként könyveltetett el, némileg talán mérsékelte a Dél képviselőinek azt az aggodalmát, hogy az ún. "szocialista blokk" szétesése a fejlődő országok csoportja számára egyértelműen kedvezőtlen hatású. Meg kellett ugyan állapítanom, hogy a rendszer-váltás következtében, vagy legalábbis annak folyamán a szóban forgó országok gyakorlatilag beszüntették a fejlődő országok segélyezését. Sőt, arra is rá kellett mutatnom, hogy kialakult, illetve felerősödött a verseny a volt "szocialista" és a fejlődő országok között a nyugati tőkékért, technológiákért, piacokért és segélyekért is, miközben a Dél alku-pozícióját a két-pólusú világrend megszűnte amúgy is lerontotta. Másfelől viszont annak a részletes elemzése révén, hogy egyrészt maga a kétpólusú világrend, a kelet-nyugati hidegháború és fegyverkezési verseny milyen módon korlátozta a fejlődő országok útválasztási lehetőségét, békés célra fordítható fejlesztési forrásait, külgazdasági kapcsolataik ésszerű orientálódását, a regionális együttműködést és a nemzetközi segélyezés multilaterális alapokra és a sajátos erőforrások szerinti hozzájárulásokra helyeződését, és másrészt, hogy valójában milyen is volt a fejlődő országok irányában a volt "szocialista" országok nemzetközi és külgazdasági politikája, bizonyára sikerült bizonyos, a múlthoz fűződő illúziókat és a jövőre vonatkozó aggodalmakat is eloszlatni.

Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy amikor a rendszer-váltás nyomán hazánk is beszűntette a korábbi segélyezést, és gyakorlatilag megszűnt az ösztöndíjas-képzés is, az akkori holland kormány kezdeményezte az utóbbinak egy olyan együttműködés révén való "megmentését", amelyben egy ideig az általa biztosított pénzforrások felhasználásával tarthatnánk fenn a legkevésbé fejlett országokból érkező fiatalok ösztöndíjas képzésének rendszerét és színvonalát. Bár a külügyminisztérium ad hoc bizottságot állított fel az együttműködési program kidolgozására (mely bizottságnak én is tagja voltam), sajnálatos módon a hazai politikai vezetés érdektelensége és részben a Hollandiában is megjelenő "aid fatigue" következtében a kezdeményezés végül is elvetélt.

(3) A harmadik alkalom azzal volt kapcsolatos, hogy az Egyesült Nemzetek Egyeteme, illetve annak Helsinkiben működő intézete, az annak idején Simai Mihály akadémikus által igazgatott WIDER, szakértői értekezletet hívott össze a nemzetközi fejlesztési segélyezés tárgyában, és miként más résztvevőktől, úgy tőlem is egy tanulmányt vártak el.

Ebben a tanulmányban egyrészt igyekeztem azt bizonygatni, hogy a megváltozott nemzetközi körülményekre és a fejlődő országok zömének drámai helyzetére való tekintettel ideje lenni a jótékonysági jellegű és nem kötelező segélyezés amúgy sem túl hatékony nemzetközi gyakorlatáról áttérni a globálisan szabályozott, adó-jellegű jövedelem-újraelosztás gyakorlatára és világszinten is törekedni egyfajta jóléti rendszer és szociális védőháló megteremtésére. Másrészt ezúttal is áttekintést adtam a volt "szocialista" országok, közelebbről a "Visegrádi négyek" és a fejlődő országok közötti gazdasági kapcsolatok alakulásáról a rendszer-váltás előtti és azt követő időszak vonatkozásában, kimutatva az előző korszak olyan kedvezőtlen jelenségeinek hatását, mint a globális fegyverkezési verseny és militarizáció, valamint a kereskedelem-eltérítés, stb., és kritikusan vizsgáltam a volt "szocialista" országok korábbi segélyezési gyakorlatát és diplomáciai magatartását, majd ezek nagy részének, mint segélyezőből segélyre szoruló országoknak a sajátos, többé-kevésbé átmeneti nehézségeit. Egyszersmind kitértem a nemzetközi intézmények által nyújtott segélyek kondicionalitásainak problémájára is.

(4) E mostani felkérés kapcsán némileg zavarban vagyok. Nem tudom, van-e értelme akárcsak összefoglalva is megismételni e korábbi tanulmányok főbb mondanivalóját, vagy legalábbis azt, ami belőlük ma is aktuálisnak tűnik. Hiszen aligha mondanék újat, ha ezúttal is megállapítanám, hogy Magyarországnak - ha segélyezési kötelezettségének, miként remélem, eleget kíván és tud tenni - elsősorban és zömmel csakis a "technikai segélyek" területén, azon belül pedig ma már, a megváltozott és rohamosan változó körülmények között, főként az ösztöndíjasok fogadása és képzése terén lehet "komparatív előnye".

Mindezeken túl szeretnék néhány általános megjegyzést tenni - egyfelől a fejlődő országok helyzete és segélyezési igénye, másfelől segélyezési lehetőségeink és a segélyezési politikánk javasolható iránya vonatkozásában.

(A) Változások a világgazdaságban és a fejlődő országok helyzetében

Az elmúlt négy évtized folyamán, különösen a legutóbbi másfél évtizedben igen jelentős változások történtek mind a világgazdaság és a nemzetközi politika rendszerében, mind pedig a fejlődő országok csoportjának, az ún. "Délnek" a helyzetében. Anélkül, hogy a változások sokaságának vagy akárcsak egy-egy jelentősebb változásnak a részletezésére ehelyütt [1] kitérnék, csupán az alábbi tíz változásra kívánok utalni és azok egyikének-másokának a tartalmát, illetve irányát és hatását felvázolni:

1. A világgazdaság globalizációs folyamatának felgyorsulása
2. Az annak hajtóerejét jelentő technológiai forradalom
3. A globalizáció legfőbb "hordozói", a transznacionális társaságok tevékenységének világméretekben való kiterjedése és globális színtű allokációs politikájának mind rugalmasabbá válása
4. A Szovjetunió és az általa vezetett blokk szétesése, a volt "szocialista" országok rendszer-váltást követő világgazdasági nyitása és ezáltal a tőkés világgazdaság egyetlen globális rendszerének a kiteljesedése
5. A neo-liberális és monetarista közgazdasági elméletre hivatkozó gazdaságpolitikai ideológia nemzetközi expanziója, illetve az annak jegyében született és a "Washingtoni konszenzusnak" megfelelő liberalizációs hullám
6. A regionális integráció tendenciájának felerősödése, regionális blokkok képződése és kiszélesedése
7. A világgazdaság "gravitációs centrumának" további eltolódása
8. A nemzetközi fejlődés-szakadék további mélyülése
9. Az annak talaján felerősödött terrorizmus globalizálódása
10. A fejlődő országok csoportjának, a "Délnek" felgyorsult differenciálódása, az "újonnan iparosodott országok" előretörése és a "legkevésbé fejlettek" növekvő lemaradása, marginalizálódása

Témánk szempontjából nyilvánvalóan a fejlődő országok világgazdasági pozíciójának változása, differenciálódásuk felerősödése és a fejlődésüket előrelendítő, illetve akadályozó "külső" és "belső" tényezőknek, körülményeknek a problematikája állítandó a vizsgálódás középpontjába. Minthogy azonban a felsoroltak mind érintik így vagy úgy a fejlődő országok helyzetének alakulását, indokolt röviden mindegyikről szólni.

(1) A világgazdaság globalizációja - amely egyáltalán nem új jelenség, hanem már egy évszázadokkal ezelőtt megindult folyamat - egyszerre jelenti

1. a világgazdaságnak (a "glóbusz" gazdaságának) valamennyi ország gazdaságát átfogó kiteljesedését, "horizontális kitágulását" és ugyanakkor
2. "szerves rendszerré" válásának előrehaladását, újabb és újabb szintjét és minőségét, a részei között kibontakozó (aszimmetrikus) interdependenciák "vertikális mélyülését".

Az előbbit (a), vagyis a "horizontális kitágulást" illetően meghatározó jelentőségű a volt "szocialista" országok világgazdasági nyitása, "reintegrálódása", amely a rendszerváltással párhuzamosan indult meg és halad előre. Ezzel az országok e csoportjának meglehetősen hosszú ideig, évtizedekig tartó elzárkózása, egyedi, illetve kollektív autarkiás vagy legalábbis a tőkés világgazdasággal csupán marginális, "közvetett" és "szervetlen" kapcsolatokra [2] korlátozott gyakorlata szűnt meg.

Az utóbbi (b), vagyis a "vertikális mélyülés", a világgazdaság szereplői közötti interdependenciák, kölcsönös függőségek intenzívebbé válása a különféle gazdasági kapcsolatok és alapvető gazdasági viszonyok előrehaladó transznacionalizálódásának a következménye.

A gazdasági globalizálódás folyamatának mindenkori "motorja" a technológia fejlődése, legfőbb "hordozója" pedig a nemzetközi tevékenységet folytató, külföldi beruházásokban megtestesülő tőke. Előrehaladása függ a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizálódásának mértékétől és a világgazdaságba bekapcsolódó országok számától és bekapcsolódásuk mikéntjétől is.

Így a globalizációs folyamatnak a legutóbbi évtizedekben tapasztalt felgyorsulása mindenekelőtt összefügg

1. a kommunikációs és információs technológia rohamos fejlődésével, "forradalmával" és
2. a reálszférában és monetáris szférában egyaránt megjelenő, számban és tőkeerőben is gyarapodó transznacionális társaságok, az ún. "multik" tevékenységével; továbbá
3. az ún. "szocialista" rendszerek bukása, illetve átalakulása nyomán a korábban többé-kevésbé elszigetelődő országok világgazdasági "nyitásával", valamint
4. a liberális gazdaságpolitika nemzetközi terjedésével, mindinkább általánossá válásával, a "dereguláció" mind szélesebb körben alkalmazott gyakorlatával is, vagyis a "dirigizmusnak", a gazdaságot szabályozni törekvő állami beavatkozásoknak, a keynesiánus "anticiklikus" gazdaságpolitikának a visszaszorulásával és (ebben az összefüggésben is) a "szocialista tervgazdasági rendszer" teljes bukásával; végül, de nem utolsósorban
5. a nemzetközi pénzpiacok fokozódó összefonódásával is.

A globalizálódás (és integrálódás) folyamata és annak két fő hajtóereje: a technológiai forradalom és a transznacionális társaságok tevékenysége nemcsak új kihívást és veszélyeket, hanem új lehetőségeket és kedvező feltételeket is jelenthet az egyes országok nemzeti fejlődése számára.

A globalizáció egyik legvitatottabb és (a nemzeti "szuverenitást és a nemzeti kultúrákat érő hatások mellett) talán a leginkább bírált hatásai közé a szociális jólét és biztonság terén tapasztalt hatások, illetve a globalizációnak tulajdonított kedvezőtlen következmények tartoznak.

Ezek sorában szokták említeni:

• a nemzetközi és az országokon belüli egyenlőtlenségek növekedését és a fokozódó elszegényedés tendenciáját,
• a szegényebb rétegeknek és népeknek a gazdasági és technológiai fejlődés eredményeiből való kizártságát,
• a munkanélküliség terjedését,
• a "szociális védőháló" szétszakadását, a fejlett országokban korábban kialakult "jóléti intézmények" elsorvadását, illetve fenntartásuk növekvő nehézségeit, a volt "szocialista" országokban a szociális "jogosultságok" nagy részének elvesztését, a fejlődő országokban a szociális (egészségügyi és oktatási) programok háttérbe szorulását, általában a szociális költségvetések lefaragását,
• az egyes államok önálló, szuverén szociálpolitika folytatására való képességének markáns csökkenését,
• a jóléti szolgáltatások fokozódó piacosítását és nemzetközi forgalomba kerülését, stb.

A felgyorsult globalizáció (és a már említett liberalizációs hullám) nyomán kiéleződő világpiaci, illetve világgazdasági verseny kétségkívül kikezdte a fejlett nyugati országokban a II. világháború után kifejlődött "jóléti állam" és "szociális piacgazdaság" vívmányait, sőt egész rendszerét is. A volt "szocialista" országokban pedig a rendszer-váltás folytán teljességgel összeomlott a társadalombiztosítás korábbi rendje, és egy szűk társadalmi réteg történelmileg páratlan gyorsaságú meggazdagodása mellett újra megjelent a tömeges szegénység, munkanélküliség és hajléktalanság. Mindezek következtében a gazdagság és szegénység, a jólét és a nyomor, a fejlettség és elmaradottság, a centrum és a periféria dichotómiája, kettőssége éppúgy jellemzőjévé vált a fejlett nyugati és a volt "szocialista" országok társadalmának, mint a világgazdaság egészének. Ez a tény is új problémák és nehézségek elé állítja a nemzetközi segélyezés és fejlesztési együttműködés politikáját, illetve gyakorlatát.

A gazdasági globalizálódásnak a szociális viszonyokra és szociálpolitikákra gyakorolt hatása azonban minden bizonnyal éppúgy kettős és ellentétes irányú lehet, mint sok más hatása is. Amennyiben a világpiaci verseny globalizálódása, a globális folyamatokhoz és nemzetközi normákhoz igazodás kényszere bizonyos nivellálódási tendenciát eredményez a jóléti ellátásban a gazdag és a szegény társadalmak, illetve a fejlett jóléti rendszerrel bíró és az ilyent nélkülöző országok között, úgy ez nyilvánvalóan az utóbbiak számára kedvező, az előbbiek számára viszont kedvezőtlen hatást jelent. Ugyanakkor differenciáltan változhat a szociális ellátásnak az egyes országokon belüli színvonala, minősége és a megfelelő ellátásban részesülők köre.

Általában a lakosságnak az a (kisebb vagy nagyobb) része, amely a gazdaságnak a transznacionális társaságok által működtetett, illetve ellenőrzött szektorához tartozik, élvezheti az utóbbiak által nyújtott (és azok globális gyakorlatához igazodó) juttatásokat és a magasabb jövedelmekből szerzett magánbiztosítási ellátás előnyeit. (Bizonyos fokig ugyancsak privilegizált helyzetben lehetnek sok országban az állami, illetve közalkalmazottak is, amennyiben egy jól kifejlett és államilag is finanszírozott társadalombiztosítási rendszernek lehetnek a tagjai.) Ugyanakkor, és különösen a gazdaságilag gyengén-fejlett országokban (valamint a volt "szocialista" országok többségében, a korábbi társadalombiztosítási rendszer összeomlása nyomán) a társadalom túlnyomó része kimarad a nivellálódás folyamatából, sőt, kieshet a szociális ellátottak és biztosítottak köréből is.

A globalizáció szociális hatásai szempontjából azonban mindenképpen pozitív fejleményként említendő az a tény, hogy kibontakozóban van (igaz, egyelőre inkább csak a retorikában) egyfajta globális szociális tudat és felelősségérzet.

A globalizációs folyamatban felerősödő verseny - különösen a liberalizáló és a transznacionális társaságok becsalogatását célzó politikák terjedése nyomán - fokozza a munkaerőpiacokon (még a képzett munkaerő piacán is) a nyomást (a szakszervezetek ellenállásával szemben) a bérek lefelé is rugalmasabbá tételére, különösen a kevésbé képzett munka bérszínvonalának csökkentésére. A korábban már jól kifejlett (nyugat-, illetve észak-európiai) társadalombiztosítási rendszerekben is eltolódás figyelhető meg a rezidualizációval (vagyis a költségvetési "maradvány"-elvvel), individualizációval (magánbiztosítási eljárásokkal) és privatizációval (magán-nyugdíjpénztárakkal) jellemezhető szociálpolitika felé, ugyanakkor fokozódik az erkölcsi nyomás is az alacsony jövedelmű rétegek nagyobb támogatása, a jövedelmeknek a gazdagok rovására való újraelosztása és a szociális célú költségvetési kiadások növelése érdekében. Nem kétséges, hogy bizonyos változás tapasztalható ma már a neo-liberalizmus és monetarizmus "fellegvárainak" tekintett nemzetközi intézmények (különösen a Világbank) állásfoglalásaiban is.

(2) A kommunikációs és információs technológiák "forradalma" a gazdasági folyamatok és nemzetközi kapcsolatok térbeli és időbeli dimenzióinak radikális csökkenését eredményezi, megkönnyítve a nagy távolságra történő utazásokat, szállításokat, tőkeberuházásokat, a távoli gazdasági egységek közötti együttműködést, valamint a világ távoli pontjairól is szinte egyszerre, egyazon időben szerezhető tájékozódást. Mindez az elzárkózási politikát, a fejlődő országok egyes nacionalista vagy ultra-baloldali politikusai által olykor még ma is ajánlott "de-linking" politikáját nemcsak kudarcra ítéli, hanem eleve lehetetlenné is teszi.

Aligha vitatható, hogy az új kommunikációs és információs technikák egyenlőtlen terjedése és egy újfajta "analfabétizmus" kialakulása (ti. a számítógépek "nyelvének" nem ismerése) a szóban forgó technikák tömeges átvételére nem képes országok további és még nagyobb fokú lemaradásával fenyeget. Ugyanakkor viszont a nemzetközi telekommunikáció és elektronikus adatáramlás új eszközeinek (E-mail, Internet-, videó-konferencia, távközlési műholdak, stb.) meghonosítása, illetve felhasználása és az ilyen globális hálózatokba való bekapcsolódás gyorsabb felzárkózást, a világpiaci változásokra való rugalmasabb reagáló-képességet, a hazai vállalatok versenyképességének javulását ígéri azoknak az országoknak, amelyek kellően felkészítik erre társadalmukat (a közoktatásban és tanfolyamok révén). Sőt, a távoktatás és távfoglalkoztatás lehetőségeinek kihasználását is biztosítja számukra.

(3) A transznacionális társaságok a termelés, a szolgáltatások (különösen a kommunikáció, az információ, valamint a bank- és biztosítási szolgáltatások) és az értékesítés területén működve és e területeket többnyire egyszerre behálózva - külföldi közvetlen beruházásaik, alvállalkozókkal és bedolgozókkal kötött szerződéseik, vállalatfelvásárlásaik, nemzetközi áru-, tőke- és technika-transzferjeik, licenceladásaik, "stratégiai szövetségeik", stb. révén - mindinkább "globális" üzletpolitikát folytatnak

Maga a nemzetközi kereskedelem is egyre inkább a transznacionális tőkeáramlások és beruházások függvényévé vált, vagyis a világgazdaság globalizálódásának a nemzetközi árucsere kiterjedésében és bővülésében való megnyilvánulása is mindinkább a nemzetközi tőkeberuházások alakulásától függ [3]. Nem utolsósorban a vállalat-összevonások és felvásárlások révén egy egyre kisebb számú transznacionális óriásvállalat ellenőrzi a világpiac egyre nagyobb hányadát, a nyerstermékek, iparcikkek és szolgáltatások nemzetközi forgalmát. [4]

A transznacionális társaságok mindinkább globális méretű tevékenysége és üzletpolitikája révén nemcsak (a gazdasági hatalom koncentrálódásában kifejeződő) új veszélyek állnak elő, hanem új lehetőségek is megnyílnak a kevésbé fejlett országok számára. E társaságok ugyanis készek a termelési és szolgáltatási tevékenységek összefüggő láncolatának szinte bármelyik "láncszemét" és a termékek "életciklusának" is bármelyik fázisát, még akár a nemzeti fejlődés és világpiaci versenyképesség szempontjából leginkább meghatározó kutatási és fejlesztési kapacitásokat, illetve a gyártmány- és technológiafejlesztés fázisát is korporációs rendszerükön belül rugalmasan áttelepíteni. Mégpedig olyan országokba, ahol a meglévő, illetve a kormányzat által megteremtett lokációs előnyök kihasználása a társasági össztőke hozamát, az összesített profitrátát és a társasági összvagyon nagyságát a leginkább növelheti.

A nemzeti fejlődés, versenyképesség és felzárkózás ma, a huszonegyedik század elején a nem utolsósorban a TNC-k nemzetközi hálózatába való beépüléstől és az új kompetitív előnyök céltudatos megteremtésétől függ. Ezért nem meglepő, hogy a "multikat" szidalmazó, a hatvanas-hetvenes évekre jellemző politikát, illetve divatos demagógiát [5] mára inkább a velük való együttműködésre, a becsalogatásukra törekvő politika váltotta fel a fejlődő országok zömében is.

A nemzetközi nagyvállalatok, a "multik" birtokolják a legkorszerűbb technikát, a know how-t és a fejlesztési kapacitásokat, a legkiterjedtebb nemzetközi értékesítési és információs hálózatokat, a legnagyobb tőkeerőt és önfinanszírozási képességet, stb. Ezért az egyes nemzetgazdaságok fejlődése szempontjából kulcskérdés az, hogy utóbbiak miként képesek nemcsak már meglévő "lokációs előnyeik" kihasználásával, hanem ilyenek céltudatos megteremtésével, alakításával transznacionális vállalatok "szülőhazájává", illetve áttelepítés révén a másutt létrejött "multik" újonnan választott hazai bázisává válni.

(4) A Szovjetunió és az általa vezetett katonai blokk szétesése, a szóban forgó országokban végbement rendszer-váltás nemcsak a nemzetközi politika és a világgazdaság, hanem a "Dél" helyzetének alakulása szempontjából is óriási változást hozott.

Egyfelől megszűnt a két blokk közötti fegyverkezési verseny, másfelől viszont nem realizálódott a "peace dividend" (a fegyverkezési kiadások csökkenéséből adódó fejlesztési-forrástöbblet). Megszűnt a kölcsönös nukleáris fenyegetettség, de nem vált biztonságosabbá a világ. A "Dél" belső konfliktusai, országok közötti, illetve azokon belüli feszültségei, regionális háborúskodásai és belpolitikai robbanásai már kikerültek a kelet-nyugati hidegháborús szembenállás kontextusa és hatása alól, de nem váltak könnyebben megoldhatóvá és ritkábbá. A nemzetközi segélyezés is felszabadult a hidegháborús légkör és befolyásoltság alól, és megnyílt a szélesebb körű, multilaterális segélyprogramok előtt az út, de ez még nem adott lökést a segélyek nagyságrendi gyarapodásának és hatékonyságának. Sőt, gyakorlatilag megszűnt vagy minimálisra csökkent a volt "szocialista" országok részéről a fejlődő országoknak nyújtott segélyezés, és (egyes, volt "szocialista" országok felszínre került gazdasági elmaradottsága, illetve többé vagy kevésbé átmeneti jellegű gazdasági válsága folytán) megnőtt a nemzetközi segélyezésre szorulók száma. Miközben a nyugati országok hangsúlyozták az "additionality" elvét, vagyis megígérték, hogy a volt "szocialista" országoknak nyújtott pénzügyi segélyek nem csökkentik a "Délnek" jutó összegeket, a szóban forgó országoknak a segélyekért és nyugati tőkéért folyó versenybe való bekapcsolódása mindenképpen hátrányosan érintette a fejlődő országokat, különösen a korábban a szovjet blokk által segélyezett ún. "szocialista orientációjú" országokat. A bipoláris világrend megszűnte pedig kétségkívül lerontotta a "Dél" alkupozícióját és manőverezési lehetőségét.

(5) A liberalizációs hullám, konkrétan a kereskedelmi és tőkeforgalmi liberalizálásnak főként a GATT, illetve a WTO és az IMF, illetve a WB által - a korábbi "Washington konszenzus" szellemében - a fejlődő országokra is ráerőszakolt gazdaságpolitikája különösen a "legkevésbé fejlett" (zömmel afrikai) országok esetében volt káros hatású. A liberalizálás és a piaci spontaneitás egyébként is mindig az erősebbnek, fejlettebbnek kedvez, a gazdasági egyensúly helyreállítását célzó ún. "stabilizációs programoknak" az az összetétele pedig, amelyet főként az IMF írt elő (az egyébként különböző elméleti iskolákból eredő "fizetési-mérleg-kiigazítási" receptek keverékeként) egyenesen katasztrofális következményekkel járt egész sor országban.

(6) A regionalizálódás, illetve regionális integráció nem új jelenség. A nagyobb területi és gazdasági egységek létrehozása mindig is célja volt és maradt a politikának és a gazdaság vezető szereplőinek.

Az ilyen célú törekvések nyomán bekövetkező integrációknak, beleértve a nagyobb államalakulatok, szövetségi államszervezetek létrehozatalát is (akár a partnerek megállapodására, akár hatalmi erőszak alkalmazására épültek is azok) a jellegét és funkcióját a múltban elsősorban vagy politikai, illetve katonai, vagy pedig kereskedelmi szempontok határozták meg. (Így például a perszonális uniók, szövetségi köztársaságok, sőt, voltaképp a gyarmatbirodalmak esetében is, vagy mint a preferenciális, illetve szabadkereskedelmi megállapodások és vámuniók esetében). A második világháború utáni európai és más integrációs kezdeményezések és tendenciák mögött is jól fellelhetők egyrészt a politikai és katonai, másrészt a kereskedelmi szempontok. (Így például az Európai Gazdasági Közösség esetében, illetve annak létrejöttekor a szovjet terjeszkedés és befolyás elleni védekezés szempontja, sőt, annak keretei között a hagyományos német-francia ellentét feloldásának, illetve kezelhetőségének szempontja is szerepet játszott. Emellett persze a tagországok közötti szabad kereskedelem és tényező-áramlás biztosítása volt a cél.)

Az újabb-kori integrációs folyamatok azonban, főként a közös piac és a gazdasági unió formájában megvalósuló regionális integrációk (miként az EGK és annak továbbfejlődése, az EU esetében) már nagyobbrészt új fejlemények és tendenciák hatása alá is kerültek. Éspedig a technológiai forradalom keltette új kihívások és lehetőségek hatása, a transznacionális vállalat-szerveződések mikro-integrációt serkentő hatása, valamint és általában a globalizáció felgyorsulásának és a kiéleződő globális versenyben való helytállás kényszerének a hatása alá. Végső soron és némi leegyszerűsítéssel úgy is értelmezhetők, mint a felgyorsult globalizáció kihívásaira adott válaszok.

1. A technológiai forradalom vívmányainak alkalmazása és a vállalati versenyképesség biztosítása (különösen amíg elsősorban a méretgazdaságosság, az economies of scale jelentette a fő előnyt) a nagyobb tőkeigény, a nagyobb vállalati méretek és a nagyobb piac szükséglete nyomán a mikro-integrációt tette meg az integrációs folyamat legfőbb hajtóerejévé, legalábbis a fejlett nyugat-európai országok közötti gazdasági együttműködésben. Ez egyszersmind a nagyvállalatok transznacionális tevékenységét, illetve transznacionális társaságok szerveződését serkentette (az USA-bázisú TNC-k európai terjeszkedése és versenye közepette).
2. Ugyanitt, Nyugat-Európában, az integráció a szociális és politikai biztonság, a jóléti állam működtetése számára is megfelelő bázist és hátteret ígért.
3. Ugyanakkor az integrációs tendencia Európában éppúgy, mint másutt, a felgyorsult globalizálódásra és az azzal összefüggő fejlemények hatására (illetve "kihívásaira" adott válaszként) is felerősödött.

A kevésbé fejlett országok esetében azonban az integrációs tendenciák inkább a "gyengék" összefogásának jegyében és az integráció kezdetlegesebb formáival, valamint jóval inkább felülről szerveződve és kevésbé a vállalati szféra spontán együttműködése (a mikro-integráció) alapján fejlődtek ki. Mindamellett a továbbfejlődés szándékolt iránya azonos, sőt, egyes esetekben már az integrálódás magasabb fokára jellemző vonások, együttműködési intézmények és mikro-integrációs fejlemények is megfigyelhetők. [6]

Azok a fejlődő országok viszont, elsősorban a "legkevésbé fejlett" országok, amelyeknek a múltból örökölt gazdasági szerkezete, vagyis az egyoldalúan nyerstermék-termelésre szakosodás még változatlanul meghatározója maradt külgazdasági helyzetüknek, vagy amelyek a megindult iparosodásban párhuzamos struktúrákat alakítottak ki, még az egymás közötti kereskedelem fejlesztése terén sem igen tudtak előrehaladást elkönyvelni.

(7) A II. világháborút követő évtizedekben a világgazdaság gravitációs centrumának az Atlanti térség felől mindinkább a Csendes Óceáni térség felé történt eltolódása, amely ugyancsak összefügg a technológiai forradalom hatásaival, az általa keltett új, dinamikus ipari és egyéb tevékenységek megváltozott munkaerő-igényével, infrastrukturális követelményeivel és az új szállítási és kommunikációs lehetőségekkel, igen kedvezően érintette ez utóbbi térséghez tartozó országok fejlődési lehetőségeit. Ugyanakkor persze ezek gyors fejlődése is hozzájárult a nemzetközi gazdasági tranzakcióknak e térségben való fokozódó koncentrálódásához.

(8) A nemzetközi fejlődés-szakadék - néhány "újonnan iparosodott" fejlődő ország gyors gazdasági növekedése és a szinte valamennyi fejlődő országban így vagy úgy megindult iparosodás ellenére - tovább mélyült, és a fennálló világgazdasági rend legsúlyosabb problémájává vált. Mégpedig nemcsak humanitárius szempontból (a világnépesség túlnyomó többségének nyomora, éhezése, romló egészségügyi állapota és kilátástalan helyzete tekintetében) és nem is csupán a világgazdaság egyensúlytalanságának olyan markáns megnyilvánulásai folytán, mint a kumulatív eladósodás és a ciklikusan visszatérő túltermelési vagy pénzügyi válságok. Ezeken túlmenően a mind nagyobb mérteket öltő menekült-áradat (a "march from the South") következtében is, amely az "emberi jogok" tiszteletben tartását hirdető, magukat demokratikusnak valló nyugati államok immigrációs politikáját egyre nagyobb nyomás alá helyezi, főként pedig és általában az egyéni, nemzeti és világtársadalmi biztonságot aláásó hatása révén.

(9) A terrorizmus globalizálódása maga is elsősorban a nemzetközi fejlődés-szakadék következménye, amely annak valódi táptalaját adja. Tökéletesen téves vagy inkább politikai, sőt, esetleg üzleti célból manipulált az a feltevés, amely a terrorizmusnak katonai eszközökkel való leküzdhetőségére vonatkozik. Az erőszak ugyanis csak újabb erőszakot szül, és ráadásul a terrorizmus egy olyan "sokfejű sárkány", amely ellen nem is lehet úgy harcolni, mint egy valóságos háborúban világosan meghatározható ellenség ellen. Kiszolgáltatott sorsú, reménytelen helyzetben lévő és többnyire tanulatlan vagy fanatikus ideológiák hatása alatt álló embertömegek köréből mindig is könnyű a hatalmi célokat követő, bő pénzforrásokkal bíró és cinikusan eszes "vezérek" részéről terrorista akciókra, akár öngyilkos merényletek végrehajtására is kész embereket toborozni. De aligha vezethet eredményre pusztán az ilyen, újra meg újra feltűnő "vezérek" elfogása - a valóságos okok, a bajok orvoslása nélkül. El kellene gondolkozni azon, hogy vajon bekövetkezett volna-e a terrorizmusnak ilyen mértékű elterjedése, globalizálódása akkor is, ha a hetvenes évek közepén az ENSZ-ben napirendre került reformprogram egy Új Nemzetközi Gazdasági Rend megteremtésére vonatkozóan vagy éppen a Brandt Bizottság jelentésében és más korábbi dokumentumokban szereplő reform-javaslat nem megy hamarosan teljes feledésbe. Ha a fejlett tőkés államok hajlandók lettek volna kompromisszumos alapon olyan nemzetközi reformok bevezetésére, amelyek - a "hivatalos fejlesztési segélyek" csupán "cél"-ként ("target"-ként) elfogadott, de általában nem teljesített normája és felemásan nyújtott kereskedelmi kedvezmények helyett - rendszeres és számon kérhető jövedelem-átcsoportosítást tesznek lehetővé a szegény országok javára és elősegítik azokban a munkanélküliség leküzdését, a gazdaság szerkezetének modernizálását és a technikai fejlődést.

(10) A fejlődő országok csoportjának differenciálódása az elmúlt évtizedekben rendkívüli módon és ütemben felgyorsult. Ez, a világnépesség túlnyomó többségét felölelő csoport persze sohasem volt egységes, homogén (hiszen a kőolaj-exportőr közel-keleti országok jövedelmi helyzete mindig is, már az első olajár-robbanást megelőzően is, messze jobb volt, mint a többi fejlődő országé, a latin-amerikai országok iparosodása pedig jóval korábban kezdődött, mint az ún. "újonnan iparosodottaké".) Az utóbbi két évtizedben azonban egyfelől egy látványos gazdasági növekedés és modernizáció nyomán mind több délkelet-ázsiai ország emelkedik az "újonnan iparosodottak" közé, követve a "négy kistigris" példáját, másfelől viszont mind nagyobb mértékű a Szaharától délre eső afrikai országok lemaradása. Ez kifejeződésre jut az előbbiek esetében nemcsak a GDP és annak egy főre eső nagysága növekedési rátájában, hanem az ipari export rohamosan emelkedő mértékében és összetételének javulásában, vagyis az export áruösszetételében is, valamint a világexporton belüli részesedésben [7], míg az utóbbiak esetében a stagnálás, sőt esetenként negatív növekedési ráta, a csaknem változatlan nyerstermék-exportra szakosodás, valamint és nem utolsósorban a súlyosbodó élelmezési, egészségügyi, foglalkoztatási és oktatási helyzet jelenségeiben.

A felgyorsult differenciálódás okai között - miként általában a nemzetközi fejlődés-szakadék kialakulását és mélyülését kiváltó, a gazdasági elmaradottságot magyarázó okok között is - éppúgy találunk "belső", az adott országok körülményeivel, adottságaival, társadalmi és kormányzati viselkedésével kapcsolatos, mint "külső", illetve nemzetközi körülményekkel, változásokkal és hatásokkal összefüggő okokat.

Ez utóbbiak között említhetők a globalizációs folyamat felgyorsulása, a regionalizáció, a világgazdaság szerkezeti és intézményi változásai, gravitációs centrumának eltolódása, továbbá a világgazdaságban mindinkább meghatározó tényezővé vált transznacionális társaságok tevékenysége, üzleti politikája, a külföldi tőkeberuházások alakulása, a fejlett országok kereskedelmi, illetve külgazdasági politikája, a nemzetközi gazdasági szervezetek, illetve intézmények (főként az IMF, WB és WTO) befolyása, és persze nem utolsósorban a technológiai fejlődés és új dinamikus ágazatok, illetve tevékenységek megjelenése, a fogyasztói kereslet változásai, stb.

Valójában persze a "belső" és a "külső" okok együttesen, egymással összefüggésben és kölcsönhatásban, vagyis interaktív módon fejtik ki hatásukat. Egyfelől ugyanis maguknak az egyedi, illetve helyi adottságoknak és képességeknek a ténylegesen kedvező vagy kedvezőtlen jellege, illetve a belőlük származó előnyöknek vagy hátrányoknak a mindenkori mértéke többnyire erősen függ a külső viszonyoknak és kapcsolatoknak a fejlődésétől, az ezeket átfogó rendszer egésze történelmi fejlődésének konkrét szakaszától.

Így a világgazdaság más más fejlődés szakaszában, a termelési és kommunikációs technikák különböző korszakaiban ugyanazok az adottságok, illetve képességek is másként értékelődtek. Mihelyt valamely egyed az ilyen kapcsolatok és viszonyok rendszerének részévé válik, egyéni fejlődése többé nem független az utóbbiétól, amelynek ellentétes hatásai nagymértékben leronthatják az önmagában véve egyébként kiemelkedő teljesítményét is. (Bőven akad példa arra, hogyan tettek tönkre vagy éppen gazdaggá radikális világpiaci árváltozások egyes országokat, továbbá hogy hogyan emelt fel, majd ejtett vissza valamely technológiai változás, új nyersanyagokat igénylő termelési eljárás egy egy ahhoz igazodva szakosodó országot.)

Másfelől viszont az, hogy a külső kapcsolatok, a nagyobb rendszer viszonyai végül is serkentő vagy fojtó, nivelláló vagy differenciáló hatásokat fejtenek e ki az egyik, illetve a másik irányban, vagyis hogy mely egyedek számára bizonyulnak előnyösnek és melyek számára nem, illetve kevésbé, nem utolsósorban attól is függ: milyen ezeknek az egyedeknek (az adott országok gazdaságának, illetve társadalmának) a fejlődési és reagáló képessége.

A világgazdaság egyenlőtlenségeinek alakulását tehát egyaránt meghatározzák a részek, vagyis az egyes nemzetgazdaságok, illetve gazdasági régiók fejlődésének egymásétól eltérő "belső" adottságai, feltételei, módozatai, valamint az ezeket "kívülről" befolyásoló, serkentő vagy gátló, a világgazdasági rendszer egészének mozgásából fakadó hatások miközben a globális interdependenciák, vagyis a világméreteket öltő kölcsönös függések egyre erősebbé és szövevényesebbé válása a részek viszonylagos autonómiáját mindinkább korlátozza.

A világgazdaságban kialakult, terjedő és mélyülő interdependenciák, amelyek éppúgy fellelhetők a nemzetközi kereskedelem és munkamegosztás, mint a nemzetközi tőke-, technológia-, munkaerő- és információ-áramlás, valamint az adós-hitelezői és a monetáris viszonyok terén, igen aszimmetrikus szerkezetűek, vagyis nem egyenlő partnerek közötti kölcsönös függőségek.

Az áruk és szolgáltatások, sőt a technológiák, "szellemi tőkék" és információk nemzetközi áramlásának szerkezeti és relációs aszimmetriáinak hátterében és általuk kifejeződve voltaképp a nemzetközi munkamegosztás szerkezeti aszimmetriája húzódik. Ez persze a különböző természeti adottságokon kívül az egyes nemzetgazdaságok fejlettségi színvonalában mutatkozó különbségeket tükrözi, tehát azok természetes következményeként is felfogható. Másfelől viszont maga a fejlődés iránya és üteme az egyes országokban a szakosodás mikéntjétől, a nemzetközi munkamegosztáson belül elfoglalt, illetve megszerzett strukturális pozíciótól is függ.

A gazdasági és technológiai fejlődés nemcsak azzal a következménnyel jár, hogy sokasodnak az újratermelési folyamat horizontális szférái és vertikális láncszemei, és annak előrehaladó transznacionalizálódása, a nemzetközi munkamegosztás kiszélesedése és mélyülése nyomán egyre több "hiányzó láncszem" képződik a természeti adottságoktól függetlenül is még a legnagyobb és legfejlettebb gazdaságokban is, hanem ezzel együtt azt is magával hozza, hogy változnak az újratermelés vertikumának csomópontjai, láncolatának "döntő láncszemei". A nemzetközi munkamegosztás rendszerében az erősebb vagy gyengébb "strukturális pozíció" (és ezzel a specializációból származó előnyök realizálhatósága, illetve nagyobb vagy kisebb mértéke) attól függ, hogy az adott nemzetgazdaságban hol (mely ágazatokban és milyen széles területen) találhatók a "hiányzó láncszemek", és hogy kialakultak e (és milyen mértékben) a korra jellemző, illetve dinamikus értelemben vett, vagyis a változások (a tudományos és technológiai fejlemények, a fogyasztási kultúra korszerűsödése stb.) szerint értelmezett "döntő láncszemek".

Valaha (a 18. és 19. században) ilyen "döntő láncszemnek" és dinamikus iparágnak minősülhetett egy egy alapvető fogyasztási cikk tömegtermelését végző gyáripar (mint például a brit textilipar, a francia és japán selyemipar), majd később a távolsági közlekedés és szállítás eszközeit és a fegyvereket gyártó nehézipar, illetve a vas és acélgyártás (mint például Németország felzárkózása idején), hogy azután (a 20. század első felében) egyebek mellett a robbanómotorok és elektromotorok technikájával az autó és repülőgépipar kerüljön az élre, a "húzóágak" sorába (mint ahogy ez az USA ban történt).

A II. világháború óta kibontakozó tudományos technológiai forradalom korában, illetve annak újabb (a hetvenes évek közepétől megindult) hulláma nyomán már nemcsak a dinamikus iparágak rangsora és a "döntő láncszemeknek" az anyagi termelés vertikumán belüli helye változik. A széles értelemben vett (vagyis az elosztás és fogyasztás megismétlődését és a vonatkozó információk áramlását is magában foglaló) újratermelési folyamat technológiájának kutatási és fejlesztési kapacitásai válnak mindinkább és általában is a strukturális pozíciót és a fejlődési ütemet is meghatározó "döntő láncszemekké", illetve tényezőkké. Az ezen a téren mutatkozó és minden másnál markánsabb [8] aszimmetriának a csökkentése a termelési struktúrák módosításánál is nagyobb és hosszabb távú feladatot, a szellemi erőforrások, a képzés, oktatás és kutatóhálózat fejlesztését és a modern információs technológia széleskörű alkalmazását írja elő.

A tudományos technológiai forradalom újabb hulláma (a természetes nyersanyag és energiamegtakarító, illetve helyettesítő technológiák fejlesztésével, továbbá az elektronika, illetve elektronizáció újabb fejleményeivel, valamint a biotechnológia új vívmányaival) már nemcsak a természeti feltételek és földrajzi helyzet nyújtotta viszonylagos előnyöket szorította háttérbe, hanem az alacsonyabb bérszínvonal által szerezhető komparatív előnyöket is. Sőt, egyre inkább másodlagossá teszi a relatív bérdifferenciáknak (vagyis a termelékenységben mutatkozó kisebb eltéréshez viszonyított nagyobb bérköltség-különbségeknek) a termékciklus későbbi szakaszában, a szabványosított tömegtermelésben, illetve az alkatrészgyártásban vagy összeszerelésben a kevésbé fejlett országok számára komparatív előnyöket biztosító szerepét is azokkal a további fejlődést és a világgazdasági pozíciót is meghatározó előnyökkel szemben, amelyeket a szellemi erőforrások birtoklása és az azokhoz kapcsolódó mikroelektronika fejlettsége jelent. Ez utóbbi, mely eleve tudás-intenzív, sőt állandó továbbképzést és kutatást feltételez, biztosítja azt a jelentős adatfeldolgozó képességet és információ-áramlást, valamint az ezáltal lehetővé vált rugalmas reagáló képességnek azt a mértékét, továbbá a termelési és az azt megelőző, illetve követő szolgáltatási folyamatoknak azt az összekapcsolódását, amely a világpiaci versenyképesség mindinkább meghatározó tényezőjévé válik.

A II. Világháború óta lezajlott tudományos és technológiai fejlődés, illetve "forradalom" hullámai, valamint a gazdasági fejlődés dinamikus centrumainak azokkal összefüggő módosulásai, a "húzó"-ágazatok, illetve tevékenységek jellegének és helyének változásai természetesen módosították és újra módosíthatják a világgazdaságban vezető szerepet játszó országoknak, illetve (és ma már inkább ez mondható:) transznacionális társaságoknak az üzleti érdekeit és politikáját. Egyszersmind változásokat idéztek elő a világgazdaság gravitációs centrumának földrajzi elhelyezkedésében is.

Azelőtt, a II. Világháború előtt a fejlett ipari országok és külföldi beruházásokat végző társaságaik érdeke még a "gyarmati" típusú nemzetközi munkamegosztás fenntartásához fűződött, amennyiben olyan (birodalmon belüli vagy azon kívüli) külgazdasági "partnerekre" volt szükségük, amelyek olcsó nyerstermékekkel látják el őket, és védett piacokat biztosítanak ipari exportjuk és tőkeberuházásaik számára. Egy ilyen munkamegosztás és az ahhoz fűződő érdekek számára az afrikai "partnerek", az ottani termelési és piaci lehetőségek és az ottani olcsó munkaerő minősége is megfelelőnek bizonyulhatott. A világgazdaság gravitációs centruma egyébként is hosszú időn át az Atlanti térség volt.

Az iparágak közötti és mindinkább iparágakon belüli nemzetközi munkamegosztásnak a gyors kibontakozása és a már elsősorban modern technológiát, sőt, technológiai ismereteket értékesítő, a "high-tech" iparágakban érdekelt és nemzetközi termelési rendszereket létesítő transznacionális társaságok módosult érdekrendszere és üzleti politikája drámai elfordulást idézett elő a nemzetközi gazdasági kapcsolatok rendszerében. Mégpedig általában a nyerstermék-termelésre szakosodásban megragadt országok, különösen az afrikai országok rovására (kivéve, bizonyos fokig, illetve ideig, a kőolaj-termelőket). Maga az ún. TRIAD, vagyis a világgazdaság három legfejlettebb pólusának, Észak-Amerikának, Nyugat-Európának és (eredetileg csak) Japánnak a világkereskedelem és tőke-áramlás zömét egymás között lebonyolító "hármasa" is lényeges eltolódást okozott a világgazdaság gravitációs centrumát illetően.

Ellentétben az afrikai gazdaságokkal, a kelet-ázsiai, főként délkelet-ázsiai gazdaságok a megváltozott körülmények és érdekek szempontjából lényegesen kedvezőbb helyzetben vannak. Afrikában a munkaerő zömének ma még túlnyomórészt képzetlen és (a gazdaság és társadalom duális szerkezete folytán) nagy arányú migrációja miatt kevéssé megbízható, illetve megtartható jellege, valamint a belső területek fejletlen infrastruktúrája nemigen felelhet meg a transznacionális társaságok üzleti politikája által megkövetelt feltételeknek, nem is szólva az afrikai országok közötti háborús konfliktusok és azokon belüli polgárháborúk, államcsínyek, törzsi és vallási villongások sokaságáról. [9] Ezzel szemben nemcsak a japán, hanem általában is az ázsiai, főként a kínai, koreai és vietnami munkaerő minősége (képzett vagy könnyen betanítható, képezhető és fegyelmezett, valamint team-munkára, kooperációra alkalmasabb jellege), valamint a délkelet-ázsiai országok fejlettebb infrastruktúrája és ma már biztonságosabb befektetési lehetőségeket nyújtó körülményei is vonzó feltételeket biztosítanak a transznacionális társaságok tevékenysége és a nyugati fejlett piacgazdaságokkal folytatott külgazdasági kapcsolatok számára. A világgazdaság gravitációs centrumának mindezekből is következő eltolódása a Csendes Óceán térsége felé egyszersmind a földrajzi közelség előnyét is biztosítja e térség országai számára.

Mindezek tükrében érthető, hogy miért nőtt a szakadék nemcsak a fejlett és a fejlődő országok között, hanem a fejlődő országok csoportján belül is. Ez a nemzetközi segélyezés politikája és gyakorlata szempontjából is fontos körülmény. Nemcsak annyiban, ami már régóta megállapított tény és szempont, hogy tudniillik a pénzügyi és technikai segélyek, valamint a kereskedelmi kedvezmények terén is elsőbbséget kell adni a "legkevésbé fejlett" országoknak. (Ezek zöme amúgy is afrikai ország.) Ezen, vagyis a segélyezés irányában indokolt prioritáson túlmenően annyiban is, hogy a segélyezés szerkezetének is illeszkednie kell a segélyezendő országok helyzetében mutatkozó különbségekhez, más és más erőforrásokra való rászorultságához.

(B) A fejlődő országok fejlesztési és segélyezési szükségletei

A világgazdaságban kialakult "nemzetközi fejlődési szakadék" és annak fennmaradása nyilvánvalóan összefügg magának a világgazdaságnak az egyenlőtlen, sőt egyenlőtlenítő fejlődésével, az abból következő hatalmi, illetve függőségi viszonyokkal, a nem szimmetrikus szerkezetű interdependenciákkal és azok következményeivel, vagyis az országok közötti gazdasági együttműködésből, munkamegosztásból, kereskedelmi, pénzügyi, technológiai és egyéb kapcsolatokból származó előnyök egyenlőtlen megoszlásával. Mindezeken felül azonban nagyon is összefügg az egyes országokon belüli társadalmi-gazdasági viszonyokkal, gazdasági szerkezettel és mechanizmusokkal, társadalmi szokásokkal és reagálásokkal, kulturális és politikai tényezőkkel, a megválasztott, illetve követett fejlődési úttal és politikával is.

Következésképpen a fejlődő országok gazdasági növekedésének meggyorsítása általában nemcsak

1. a nemzetközi segélyezés fokozását, vagyis anyagi és szellemi erőforrásoknak a már fejlett országokból a fejlődőkbe történő nagyobb mértékű átáramoltatását, valamint
2. a világgazdaság mozgásából utóbbiakat ért veszteségek csökkentését, vagyis az ellenkező irányú erőforrás-lecsapolások megszüntetését tételezi fel, hanem
3. a fejlődő országok potenciális erőforrásainak belső mozgósítását is.

A már fejlett tőkés országok gazdasági fejlődésében történelmileg a fő és meghatározó szerepet éppen ez a belső mobilizáció játszotta, és növekedésük előmozdításába is csak később - a belső önfejlődésnek már bizonyos szintjén - kapcsolódott be számottevő tényezőként a kívülről származó, (főként a kolonizáció révén) idegen országokból lecsapolt erőforrás-mennyiség. A mai fejlődő országok többsé­gében azonban a belső mobilizáció a gazdasági növekedésnek csak egyik té­nyezője lehet, amely a kedvezőtlen világgazdasági hatások kiszűrése és a nemzetközi segélyezés fokozása, sőt, a világgazdaság fennálló rendjének mélyreható reformja nélkül nem kecsegtet gyors és a demográfiai hely­zet szempontjából elfogadható eredményekkel. Ennek oka az, hogy ezek az or­szágok előbb lettek a világgazdaság részeivé, pontosabban függelékeivé, mie­lőtt még saját nemzetgazdaságuk belső vérkeringése és önmagát generáló növe­kedése megindult volna.

A fejlődő országok gazdasági növekedését korlátozó, illetve akadályozó bel­ső tényezőknek (mint amilyen a sokat emlegetett tőkehiány, a szakképzett munkaerő hiánya, a belső piac elégtelensége, a tradicionális társadalmi magatartás stb.) széleskörű nemzetközi irodalma van. Ezek a tényezők azonban éppúgy, mint a növekedés potenciális belső forrásai (mint például a még kihasználatlan ter­mészeti kincsek, energiaforrások), nem egyenlő mértékben és arányban talál­hatók meg, nem azonos hatékonysággal bírnak az egyes országokban. Ezzel szemben többé-kevésbé valamennyi fejlődő ország közös vonása a gazdaság (és társadalom) belső integráltságának hiánya, a gazdasági (és társadalmi) organiz­mus belső vérkeringésének elégtelensége.

(1) A gazdaság és társadalom belső integráltságának a fejlődő országok többségét jellemző hiánya annak az említett ténynek a következménye, hogy ezek az országok többnyire nem gazdaságuk belső fejlődésének előrehaladása folytán váltak a világgazdaság szerves részeivé. Éppenséggel fordítva: a világgazdaságba való (sajátos jellegű) bekapcsolódásuk indított el gazdaságuk bizo­nyos szektoraiban növekedést, és így a korszerűbb termelési mód (és társada­lom) elemei kívülről - többnyire gyarmati keretek között és gyakran erősza­kosan - plántálódtak be a tradicionális gazdaság (és társadalom) testébe, idegen elemekként, elszigetelten. Ezek a jól ismert "enklávék" eleve külső orientációjúak voltak és maradtak. Részben azért, mert létrejöttük és működésük idegen érdekek­hez, a gyarmatosító hatalmakéhoz, illetve általában a külföldi tőkéhez főződött, részben pedig azért, mert olyan spontán gazdasági erők hatása alatt állt, amelyek még a hazai beruházókat is - ahol ilyenek már korábban is voltak - általában az exportra termelő ága­zatok felé irányították.

Ezek az "enklávék" nyilvánvalóan nem válhattak a belső gazdasági fejlődés motorjaivá. Egy olyan nemzetközi munkameg­osztásnak voltak ugyanis a megtestesítői, amely még virágzásában is számos hátrányos kö­vetkezménnyel (egyoldalú gazdasági struktúra, különféle jövedelem-lecsapolások stb.) járt a szóban forgó országok számára. Amióta pedig működésében krónikus zavarok jelentkeznek (a technológiai "forradalom" és egy újabb fajta nemzetközi munka­megosztás kibontakozása nyomán), ezek az enklávé-szektorok többnyire elveszítették kezdeti di­namizmusukat is. De másrészt nem válhattak azzá azért sem, mert környeze­tükkel, az adott ország gazdaságának (és társadalmának) többi részével vajmi kevéssé kerültek kapcsolatba. Így e kívülről indukált modern szektorok mellett többé-kevésbé fennmaradtak a gazdálkodás (és társadalmi berendezke­dés) tradicionális formái is.

A fejlődő országok gazdaságának (és társadalmának) ez a belsőleg nem integrálódott jellege mindenekelőtt megnyilvánul

1. a modern és a tradicionális gazdasági-társadalmi szektor tartós együttlétezésében, a gazdasági szerkezet dualizmusában, kettősségében,
2. a közvetlenül világpiacra termelő szektor és a többnyire csak önfenn­tartásra termelő szektor egymásmellettiségében,
3. a torz ágazati struktúrában és az ágazati kapcsolatok elégtelenségében.

Kétségtelen tény, hogy a fejlődő országok zömének, főként az afrikai országoknak a gazdaságára (és társadalmára) jellemző dezintegrált, kettős szerkezet a legutóbbi évtizedek belső és világgazdasági változásai nyomán, főként a szinte minden fejlődő országban megindult iparosodás hatására nagyobb vagy kisebb mértékben módosult, sőt, néhány "újonnan iparosodott országban" eltűnőben is van. Ennek ellenére nemcsak azért indokolt a belső integráció hiányának, vagyis a világgazdasági integrálódás belső dezintegráló hatásának a következményeit figyelembe venni, mert a kettős szerkezet számos hatása ma is érvényesül, hanem mert a fejlődő országok többsége az előrehaladó ipari fejlődés mellett is még túlnyomórészt megmaradt nyerstermék-exportra szakosodottnak. Vagyis "modern" szektoruknak továbbra is jellegzetes és meghatározó eleme a nyerstermék-termelés, ami a tradicionális szektor fennmaradását, illetve átalakulásának akadályát is jelenti. Ráadásul a megindult és előrehaladó iparfejlődés a fejlődő országok nagy részében inkább csak afféle új, ipari enklávék megjelenését eredményezte, mint sem a nemzetgazdaság iparosodását (pontosabban szólva: az ország gazdaságának teljes átalakulását, modernizálódását, egy valóságos, kifejlett nemzeti piaccal bíró tőkés nemzetgazdaság megszületését a tradicionális szektornak a beolvasztásával és megszűntével együtt).

Az iparfejlődésnek az a változata ugyanis, amely mint "importhelyettesítő" iparosítás a helyi elitrétegek importált luxuscikkek iránti kereslete alapján és kielégítésére teremtett - a fejlett országokból behozott technológiák, gépek, berendezések, know-how-k, sőt, gyakran alapanyagok és szakemberek igénybevételével - feldolgozóipari üzemeket (mint például dohány- és drogériacikkek, márkás italok, személyautók vagy azok alkatrészei, stb. gyártásával foglalkozó gyárakat), nem válhatott a belső integrálódás előmozdítójává. Nemcsak és nem is elsősorban "tőke-intenzív" technikára alapozottsága miatt, hanem és főként a gazdaság többi része felé csak igen csekély input-output-kapcsolódásokat gerjesztő jellege folytán. Sőt, mint "import-helyettesítés" is önrombolónak bizonyult, hiszen a végtermékek importját helyettesítendő csaknem minden jelentős inputelemnek az importjára kényszerült. Hamarosan a termelt luxuscikkek iránti belső kereslet korlátozottságával is szembesült, miközben a szóban forgó termékek exportlehetősége a fejlettebb országokban termelt jobb minőségű és régóta bevezetett eredeti hasonmásaik versenye folytán igencsak korlátozott.

A világgazdasági integrálódásnak a belső dezintegráló hatásai és nem utolsósorban a múltból örökölt kettős szerkezetű gazdaság (és társadalom) működésének sajátosságai tehát nagyon is fontos és időszerű kérdései maradtak a globalizáció keretei között megvalósítható nemzeti fejlődésnek a gazdaságilag gyengén-fejlett, fejlődő országokban. Ezt a nemzetközi fejlesztési segélyezés, illetve együttműködés gyakorlatában ugyancsak indokolt figyelembe venni. Vagyis olyan fejlesztési programok, illetve projektek támogatását célszerű előnyben részesíteni, amelyek révén a gazdaság és társadalom belső integrálódása lendületet vehet.

(2) A nemzetek, országok gazdasági fejlődése és világgazdasági pozíciója ma, a felgyorsult globalizálódás korában nemcsak és nem is elsősorban a már meglévő adottságaiktól (természeti erőforrásaiktól, tényezőellátottságuktól) és adott "komparatív előnyeiktől" függ, hanem mind nagyobb mértékben azoktól a "megteremthető kompetitív előnyöktől", amelyeket maguk a kormányzatok és a társadalom tagjai (vagy ezek közreműködésével és hatására a transznacionális cégek) hoznak létre.

A nemzetgazdaság összhatékonyságának alakulását illetően és a külföldi tőkeberuházások szempontjából is elsőrendű fontosságú az ország emberi erőforrásainak minősége. Emellett mind a nemzetgazdaság, mind az azt hazai bázisul választó transznacionális cégek számára nagyon fontos az egymáshoz kapcsolódó, egymást kiegészítő tevékenységek, vagyis az input-output kapcsolatok sokasága (az "értéklánc"-nak nevezett rendszer). A külföldi beruházókat, különösen a "multikat" nem a helyi munkaerő "abszolút" olcsósága, hanem a relatív nemzetközi bérdifferencia, vagyis a munka termelékenységében mutatkozó (lehetőleg minimális) különbséghez viszonyított (nagyobb) bérköltség-különbség vonzhatja. Tehát nem a tanulatlan, képzetlen, fegyelmezetlen és kulturálatlan munkaerőtömeg, hanem a jól képzett, kulturált és fegyelmezett munkaerő (amelyet érdemes jól meg is fizetni) és a humán tőke fejlettsége, beleértve a képzés és oktatás színvonalát, valamint a kutatási és fejlesztési kapacitásokat.

A humán tőke fejlődése, a munkaerő képzettségének és minőségének javulása szempontjából éppúgy, mint a belső piac bővülése, az input-output kapcsolatok (az "értéklánc") alakulása szempontjából nagy a jelentősége a specializáció megválasztásának, a fejlesztésre, támogatásra kiválasztott ágazat, iparág, illetve exporttermék ("fizikai") jellegének. A különböző természetű termékek, illetve ágazatok ugyanis távolról sem biztosítanak azonos mértékben ösztönzést, illetve lehetőséget, közel sem támasztanak egyaránt sürgető követelményeket a munkaerő minőségének javítására, a humán tőke fejlesztésére, továbbá a technikai fejlesztésre sem, és nem is teszik egyaránt lehetővé a belső keresleti és kínálati ösztönzőknek a gyarapodását, az input-output kapcsolatok sokasodása révén a belső piac bővülését. Nem véletlen, hogy a tartósan csupán nyerstermékekre szakosodott országok közül még egynek sem sikerült felküzdenie magát a fejlett országok sorába.

Mindezek figyelembevételével elmondható, hogy a humán tőke fejlődését elősegítő, az oktatást és szakember-képzést célzó "technikai segélyek" és az annak fejlesztését előmozdító ágazatok, illetve projektumok kiválasztásához nyújtott szakértői tanácsadó tevékenységek jelentős hozzájárulások lehetnek a nemzetközi fejlesztési együttműködés keretében.

(3) A fejlődő országok zömének, különösen a legkevésbé fejlett afrikai országoknak a hátránya a technológia-fejlesztés terén, sőt a megfelelő technika, illetve technológia kiválasztása, átvétele és alkalmazása vonatkozásában is, valamint a nemzetközi technológia-áramlás, illetve műszaki tudományos együttműködés által kialakuló interdependenciák rendszerében nemcsak a fejlesztéshez szükséges pénzügyi források és a megfelelően képzett, magasan kvalifikált munkaerő hiányából fakad. Ezenfelül következik annak az ipari, illetve termelői bázisnak a gyengeségéből is, amely a kísérletezés, az újítások és a kutatási eredményeknek a gyakorlati kipróbálása és megvalósítása számára nélkülözhetetlen terepet és természetes ösztönzőt jelent, valamint többnyire összefügg a társadalom és gazdaság intézményi rendszerének és mechanizmusainak nagyfokú rugalmatlanságával, a változásokkal szembeni ellenállásával is. Az ilyen országokban általában gyengék azok az ösztönzők, amelyeknek az "összjátéka", egymást kölcsönösen erősítő hatása oly fontos szerepet játszik a technológiafejlesztés mai folyamataiban.

Mindez ugyancsak azt emeli ki, hogy a fejletlenebb gazdaságok technológiai fejlődését a technológia transzfer, illetve a műszaki tudományos együttműködés és a "technikai segély" nyújtás gyakorlata kétségkívül elősegítheti.

Ez utóbbi a technológia-átvitel legismertebb nem kereskedelmi formája (amely azonban a materializált technológián kívül vagy anélkül főként "szellemi tőke", szakismeretek, illetve szakemberek átadását foglalja magában). Amíg a technikai segélyek keretében történő technológia transzferben a kedvezményezett többnyire passzív szerepet játszik, a műszaki tudományos együttműködés, amelynek ugyancsak lehet lényeges segélytartalma még technológiák és műszaki berendezkedések ingyenes és egyirányú átengedése formájában is (nem is szólva a kutatási eredmények átadásáról), általában feltételezi mindkét fél aktív közreműködését. Ezért, illetve annak okán, hogy az így átkerülő technológia megválasztásába a kedvezményezettnek is van beleszólása, kedvezőbb változatnak tekinthető legalábbis ott, ahol feltételei megvannak.

(C) Néhány összefoglaló következtetés, illetve javasolható szempont a magyar segélyezési és együttműködési politika számára

A nemzetközi segélyezés vonatkozásában, illetve a fejlődő országok fejlődését, felzárkózását elősegítő, a nemzetközi fejlődés-szakadék csökkentését célzó fejlesztési együttműködés tekintetében az egyes országok, illetve kormányaik és állampolgáraik magatartását voltaképpen három (egymást nem kizáró) tényező motiválhatja. Ezek:

1. a humanitárius megfontolás, a szerencsétlen embertársaink iránti szolidaritás érzése,
2. az önérdek felismerése és
3. valamilyen kényszerítő körülmény, illetve külső nyomás.

(a) Bár a globalizáció felgyorsulása, különösen pedig a telekommunikáció forradalmi fejlődése elősegít(het)i egyfajta globális társadalmi tudat és felelősség kifejlődését, a világ távoli részein nyomor és betegség sújtotta embertársaink iránti együttérzés felerősödését, ennek inkább csak akkor lenne, lehetne érdemleges hatása a segélyezésnek a mértékére és alakulására, ha a segélyezés vagy annak egy része a közvetlen emberi kapcsolatok, illetve a civil szervezetek közötti nemzetközi együttműködés keretében realizálódna. Nem pedig csak az államok, illetve kormányzatok és államközi nemzetközi szervezetek költségvetési politikáján keresztül és attól függően.

Az "aid fatigue" sokat emlegetett jelensége jól példázza, hogy a gazdag országok tehetős állampolgárai sem veszik szívesen azt, ha befizetett adóik egy részét saját kormányuk olyan államok rendelkezésére bocsátja, amelyek kétes vagy legalábbis ellenőrízhetetlen módon használják azt fel.

(b) Az önérdek felismerésének és (c) a kényszerítő nyomásnak viszont minden bizonnyal nő a szerepe a közeljövőben. Nemcsak és nem is elsősorban a gazdasági önérdek felismeréséről van szó, amely pedig már a híres Brandt Bizottság jelentésében is kifejezésre jutott. Vagyis az az érdeke a már fejlett ipari országoknak is, hogy gyorsan bővülő és megújuló ipari terméktömegeik és új technológiáik számára megfelelően bővülő piacot találjanak, ami a fejlődő országok gazdasági fejlődését, az ottani fogyasztók és termelők vásárlóerejének is a növekedését tételezi fel. Sokkal inkább az a nem-gazdasági önérdek és kényszerítő nyomás kap szerepet, amely a már említett menekült-áradat, főként pedig a terrorizmus globalizálódása nyomán előállt általános és szociális biztonság-hiány leküzdésére, hatékony preventív intézkedésekre késztet.

Ami a fejlesztési együttműködési politika irányát és eszközeit illeti, mindenekelőtt és általánosságban megállapítható, hogy

1. szelektív orientációra és eszköz-rendszerre van szükség a fejlődő országok közötti nagy eltérésekre, a felgyorsult differenciálódásra való tekintettel,
2. másrészt a multilaterális együttműködési lehetőségek és kompelementaritások kihasználására, valamint és nem utolsósorban
3. a segélyezők saját gazdasági fejlődését nem korlátozó, külgazdasági érdekeit nem sértő együttműködési formák alkalmazására, vagyis (egy "zéró összegű játék" helyett a "pozitív összegű játéknak" megfelelő) kölcsönösen előnyös megoldásokra.

A fentieken kívül és konkrétan a magyar fejlesztési együttműködési politika vonatkozásában indokolt figyelembe venni az alábbi körülményeket:

1. A pénzügyi segélyek vonatkozásában már nem lehet ellenérv a konvertibilis valuta hiánya.
2. A szakember-küldés terén az utazási lehetőségek kitágulása és részben (bár kevésbé) a bérek és fizetések szintjének változása nagymértékben redukálta azt a korábbi időszakot jellemző - a kiutazások korlátozottságával és a képzett munkaerő alacsonyan tartott bérszínvonalával összefüggő - (egyébként számunkra hátrányos) "komparatív előnyt", amely a nyugati fejlett országokból származó szakember-exporttal szemben mutatkozott, és ami a szakértő kiküldési tevékenységet könnyítette.
3. Amíg a korábban kiküldött szakemberek és tanácsadók többsége azért lehetett igen eredményes a fejlődő országokban végzett munka terén, mert a magasan kvalifikáltak közül került ki, kellően nagy áttekintő készséggel bírt és többnyire megfelelő empátiával viseltetett a nem európai népek irányában, addig a ma kiküldetést vállalók alighanem a kevésbé képzett munkaerő-gárdából kerülhetnek ki, ráadásul a többnyire leromlott oktatási színvonal termékeiként és félő, hogy a kialakult kedvezőtlen hazai társadalmi légkör által megfertőzött szellemiséggel.
4. Mindezeket figyelembe véve is a fejlesztési együttműködés leginkább ígéretes és kedvező területe minden bizonnyal a fejlődő országokból jött fiatalok hazai ösztöndíjas képzése lehet.
5. A fejlesztési együttműködés iránya tekintetében egyrészt az érintett országok különböző igényeinek, szükségleteinek a figyelembevételére van szükség. (Ez például a "legkevésbé fejlett országok", különösen az afrikai országok esetében főként orvosok, gyógyszerészek, vízügyi szakértők és tanítók képzését, illetve küldését sugallja, a gyorsan fejlődő "újonnan iparosodók" esetében pedig nem utolsósorban közgazdászok, mérnökök képzését és nem csak ösztöndíjas rendszerben.). Másrészt persze indokolt saját gazdasági, diplomáciai és biztonsági érdekeink figyelembevétele is, ami főként a közelünkben lévő, segélyezésre szoruló országok és a gyorsan fejlődő térségek felé orientálódást sugallja [10].
6. A fejlesztési együttműködésben nyilvánvalóan igazodni kell a DAC irányelveihez és az EU intézményi és jogi keretei által megszabott lehetőségekhez és a vonatkozó kötelezettségekhez, illetve irányelvekhez.
7. Minthogy a nemzetközi segélyezés általános céljai között szerepelnek nemcsak a szegénység, nyomor és tömegbetegségek leküzdésének humanitárius céljai, továbbá a gazdaságfejlesztésének, így különösen az emberi erőforrások fejlesztésének, az oktatás kiszélesítésének és színvonala emelésének, az infrastruktúra fejlesztésének, stb. gazdasági céljai, hanem olyan politikai célok is, mint a szabadságjogok védelme, illetve kiterjesztése, a demokratizálódás elősegítése, valamint és ezzel összefüggésben biztonságpolitikai célok is, így nem utolsósorban a terrorizmus megfékezése, társadalmi talajának gyengítése, továbbá a természetvédelemmel kapcsolatos ökológiai célok is, ezért az együttműködési politikában, illetve stratégiájának kidolgozásában indokolt e különböző (bár összefüggő) célok követésének feladatát az egyébként is szelektíve kiválasztandó reláció sajátos helyzete és problémái szerint ugyancsak szelektíve meghatározni.
8. Talán nem túlzás mindehhez hozzátenni, hogy a fejlesztési segélyezésben, illetve együttműködésben való részvétel egyrészt jobban javíthatja az "országimázst", mint sok más, többnyire költségesebb akció vagy közvetlen propaganda-tevékenység, másrészt a külföldi ösztöndíjas hallgatók képzése a gazdasági kapcsolatok későbbi (tovább-)fejlesztésének egyik leghatékonyabb eszköze.

---

Referenciák

• Khor, M. (2000), “Globalization and the South: Some Critical Issues", UNCTAD Discussion Papers, No. 147. Geneva
• Szentes, T. (1982), "The TNC Issue: Naive Illusions or Exorcism and Lip-Service?", Review. Fernand Braudel Center. SAGE publ. New York. Vol. IV. No. 2. Fall. pp. 229-252.
• Szentes, T.(1999), Világgazdaságtan I. Elméleti és módszertani alapok. Aula, Budapest
• Szentes, T. (2002), Globalizáció, regionális integrációk és nemzeti fejlődés korunk világgazdaságában. Savaria University Press
• Szentes, T. (2003), World Economics II. The Political Economy of Development, Globalisation and System Transformation. Akadémiai Kiadó, Budapest
• UNCTAD (1987), Trade and Development Report, 1987. UN. New York and Geneva
• United Nations (1998), World Investment Report 1998. Trends and Determinants. New York and Geneva
• UNCTAD (2002), World Investment Report 2002. UN, New York and Geneva

---

[1] Bár korántsem teljes, de mindenképpen részletesebb áttekintés található a világgazdaságban végbemenő változásokról és a fejlődő országokat ért hatásokról a 2002-ben a Savaria University Press-nél és a 2003-ban az Akadémiai Kiadónál megjelent könyvemben. - Lásd Szentes, T. (2002) és (2003).

[2] Általában véve "közvetettnek" az olyan világgazdasági kapcsolódást nevezzük, amelynek esetében a nemzetgazdaság, illetve belső piac szereplői, a hazai termelők és fogyasztók csupán az államilag közbeiktatott (a külkereskedelem és devizaforgalom fölötti állami monopólium alapján működő) intézmények közvetítésével kerülhetnek kapcsolatba a világpiaccal, annak szereplőivel. "Szervetlennek" pedig a világgazdasággal való kapcsolatnak azt a változatát hívjuk, amely csak a kereskedelemre (a termékek és az ellenértékként funkcionáló pénz forgalmára) és legfeljebb bizonyos (az előbbivel összefüggő vagy például a külképviseletek működéséhez, a többnyire szórványos jellegű és ellenőrzött idegenforgalomhoz stb. kapcsolódó) szolgáltatásokra és esetleg kormányzati hitelfelvételekre, illetve -nyújtásra korlátozódik, de nem terjed ki a beruházási tőkék és a munkaerő nemzetközi áramlására, vagyis együtt jár a külföldi tőkeberuházásoknak (mind a külföldi tőke hazai beruházásainak, mind a hazai tőke külföldi beruházásainak) és a külföldi munkavállalásnak (mind a külföldiek hazai munkavállalásának, mind a hazai munkaerő külföldi munkavállalásának) a tilalmával. - Lásd bővebben: Szentes, T. (1999).

[3] A világ összesített bruttó hazai termékének értékéhez viszonyítva, ez utóbbit 100%-nak véve, a külföldön végzett összes közvetlen tőkeberuházások állománya 1997-ben már 21%-ot ért el, és a transznacionális társaságok külföldi leányvállalatainak összexportja a világexport kb. egyharmadát tette ki.

Jellemző, hogy az ázsiai pénzpiacok zavarai, illetve válságjelenségei ellenére a közvetlen tőkeberuházások céljából folyó tőkeexport továbbra is jelentős növekedést mutat, és 1997-ben egy új rekordszintet ért el, meghaladván a 400 milliárd dollárt. - Lásd United Nations (1998), p. xvii.

[4] "A listavezető 200 globális társaság 1982-ben 3.046 milliárd értékű forgalmat bonyolított le, ami a világ (12.600 milliárd dollár értékű) össztermelésének 24 %-ával volt egyenértékű. 1992-re eladásaik értéke elérte az 5.862 milliárdot, ami a világ (21.900 milliárd dollár értékű_) össztermelésének már 26.8 %-ával egyenértékű szintre emelkedett." - Khor, M. (2000), p.4.

[5] Erről lásd Szentes, T. (1982).

[6] Példa erre a latin-amerikai Southern Cone Common Market (MERCOSUR) és a felélesztett Andesi paktum (Andean Pact), amely 2005-re ugyancsak közös piaccá fejlődik, valamint a közös infrastrukturális projekteket megvalósító Central American Common Market.

[7] Illusztrációképpen említésre méltó, hogy a világ összexportjában Kína (6.1 %-kal) a negyedik helyet érte el 2000-ben (az USA, Németország és Japán után), Taiwan a 10-et, Korea a 12-et, Malaysia a 15-et, Szinagup a 17-et Thaiföld a 20-at. A modern információs technológia exportjában pedig India szerzett vezető szerepet, a gyógyszerek és biotechnológiák exportjában pedig Brazíliával és Dél-Afrikával együtt élvezi a vezető szerepet. - UNCTAD (2002), p. 144.

[8] A kutatási és fejlesztési kapacitások tényleges megoszlását pontosan mérni nem lehet. Némi tájékoztatást nyújtanak azonban azok az adatok, amelyek a K+F (kutatási és fejlesztési) kiadások, valamint a kutatási és fejlesztési területeken dolgozó tudósok és mérnökök megoszlását mutatják. Ezek szerint a hetvenes években, illetve 1983 ban a fejlett piacgazdaságú országok csoportjára esett a világ összes K+F kiadásainak több mint 70, 1983 ban 73 százaléka, valamint a tudós és mérnök munkaerők számának több mint egyharmada, míg a fejlődő országok csoportjára a K+F kiadások kevesebb, illetve 1983 ban alig több, mint 3 százaléka, a tudományos munkaerő létszámnak pedig kb. 7 százaléka. Ez utóbbit az össznépesség arányában számítva még nagyobb aszimmetriát érzékelhetünk: A fejlett piacgazdaságú országokban 1 millió lakosra átlag 2986 tudományos munkaerő esett 1980 ban, míg a fejlődő országokban csak 127. -- Lásd UNCTAD (1987).

[9] Jellemző, hogy az Afrikába beáramló összes tőke (beleértve a közvetlen és a portfolió-beruházásokat, a kölcsönöket és a hivatalos fejlesztési segélyeket is) kevesebb, mint 30 milliárd dollárt tett ki 2001-ben, addig Kina egyedül 47 milliárd, Hong Kong-gal együtt 71 milliárd, Brazília 22, Mexikó 25 milliárd, Szingapúr 11 milliárd dollár összegű tőkebeáramlást könyvelhetett el. 2002-ben a világ összes külföldi közvetlen beruházásainak összege több, mint 651 milliárd dollárt tett ki, de ebből Afrikának csak kevesebb, mint 11 milliárd dollár jutott, míg Kelet- és Délkelet-Ázsiának 88,6 milliárd, (egyedül Kínának 52,7, Hong Konggal együtt több, mint 66 milliárd) dollár. - UNCTAD (2003), pp. 35, 41, 54, 249-252).

[10] Az együttműködés fejlesztése irányának jó megválasztására találunk példát a közgazdasági egyetem (Corvinus) International Studies Center újabban kialakult gyakorlatában, amely - miközben szép számmal fogad hallgatókat a környező államokból is, mind nagyobb súlyt ad a gyorsan fejlődő ázsiai országokkal, különösen Kínával és Koreával fejlesztendő kapcsolatoknak, és hallgatóinak zöme már ezekből az országokból érkezik. Még nagyobb lendületet és népszerűséget adna e gyakorlatnak, ha a tandíjat fizető hallgatókon kívül ösztöndíjban részesülő hallgatók is jöhetnének ebből a térségből is. A későbbi gazdasági kapcsolatok alakulásában bőven megtérülne az ösztöndíjakra fordított költség.