Afrika jelenleg az egyetlen olyan kontinens, ahol növekszik azoknak a száma, akik napi egy dollár jövedelemnél kevesebből kénytelenek tengődni.

A helyzet súlyosságát az is érzékelteti, hogy az ENSZ Millenniumi Nyilatkozata külön fejezetben foglalkozott Afrikával. Ebben nagy hangsúlyt helyezett a segítségnyújtásra mindenek előtt olyan területeken, mint a demokrácia megszilárdítása, a konfliktusok és feszültségek megelőzésére szerveződő regionális és szub-regionális mechanizmusok kiépítése, nem utolsó sorban pedig a politikai stabilitás megteremtése. A szegénység csökkentése és a fenntartható fejlődés biztosítása Fekete-Afrika országai esetében ma már a súlyos eladósodottság miatt a legtöbb esetben megköveteli az adósságok eltörlését, a piacra jutási feltételek javítását, a hivatalos segélyek fokozását, valamint segítségnyújtást az AIDS és más fertőző betegségek terjedésének megakadályozásában.

Az utóbbi időben ismét egyre többet foglalkoznak különböző nemzetközi fórumokon azzal, hogy a fejlett országok milyen mértékű és milyen hatékonyságú segítséget nyújtanak a fejlődő világ súlyosan eladósodott országainak. Többnyire ilyenkor az északi országokat és Hollandiát hozzák fel példának, akik a legtöbb segélyt nyújtják. Ma arra igyekeznek rávenni a többi országot is, hogy GDP-jüknek legalább 0.7%-át bocsássák rendelkezésre, erre a célra. A segélyek felmérését és összegezését a párizsi székhelyű Development Assistance Committee (DAC) végzi és meghatározza a nettó tengeren túli fejlesztési segély (net overseas development assistance, vagyis az adományok, valamint a kedvezményes kamatozású kölcsönök törlesztésének levonása utáni) összegét. Tudni kell persze, hogy a kedvezményes kölcsön puszta összege nem nyújt megbízható támpontot a segítség tényleges hatásfokára vonatkozólag. Nem mindegy például, hogy járványt megelőző védőoltásokra, vagy korábbi hitelek kamatainak a törlesztésére nyújtják-e.

A 80-as évek eleje óta gyakorlatilag minden afrikai ország jelentős segélyben részesült különböző reformok megvalósítása céljából, aminek az egy főre jutó értéke a világ bármely más régiójához mérten is a legmagasabb. Az eredmények azonban Afrika szerte igen eltérőek. A külföldi segélyek hatékonyságára vonatkozó viták éppen ezért mostanában Afrikár helyezik a vizsgálat középpontjába. Ebben a vonatkozásban Fekete-Afrikának mindössze két siker-országa van, Ghána és Uganda, amelyek csökkenteni tudták a szegénységet és viszonylag gyors növekedést értek el. Elefántcsontpart és Etiópia az utóbbi években igyekszik felzárkózni a reformok terén. Más országokban a siker gyakorlatilag elmaradt.

Ugandának az elmúlt két évtized alatt elért fejlődése és gazdaságpolitikai reformja a legsikeresebb esettanulmány arra, hogy milyen szerencsésen lehet ötvözni a segélyeket és a reformokat. 1980 és 95 között a kapott segélyek összege folyamatosan nőt, csak ezt követően kezdett szinten maradni. Zömét ez alatt az idő alatt ellentétben az afrikai országok többségével, multilaterális szervezetek kölcsönei tették ki, és a strukturális átalakítási programhoz kötődtek. Csak a 90-es években kezdtek a bilaterális alapon kapott segélyek túlsúlyra kerülni. Uganda reform programja a legsikeresebb Fekete-Afrikában. 1987 és 96 között a GDP évi 6.4%-al nőtt, az infláció pedig 100%-ról egy számjegyűre csökkent.

A másik központi helyet elfoglaló ország az értékelés szempontjából Nigéria. Ennek az országnak a 118 milliós népessége Fekete-Afrika összes népességének 20%-át adja. Az ország gazdasági teljesítménye rendkívül gyenge és gazdaságpolitikai reformja semmit nem haladt előre. Az egy főre jutó jövedelmez az 1980-as évek elején elért csúcshoz képest fokozatosan erodálódnak. Akkor is döntően az olaj magas világpiaci árának volt köszönhető.

A Világbank megállapítása, miszerint ebben az országban az elmúlt 3 évtized alatti szinte semmi pozitív nem történ, valószínűleg nem túlzó. Az ország továbbra is egyetlen termék exportjától és annak áralakulásától függ, nevezetesen az olajétól. Míg 1990 és 96 között például nettó hivatalos segélyei (ODA) személyenként 52 dollárt tettek ki, Nigéria esetében ez mindössze 2,20 dollár volt fejenként. A GNP százalékában számítva az ODA segélyek 40%-ot tettek ki egész Afrikára nézve, Nigériában ez csak 1% volt.

Afrika világgazdasági helyének és szerepének helyreállításában, a kontinens fejlődésének beindításában közös a felelőssége a fejlett világgal együtt az afrikai vezetőknek is. Ennek megfelelően a kezdeményezés afrikai részről sem marad el. Millennium Partnership for the African Recovery Programme (MAP) címen csatlakoznak a Millenniumi Nyilatkozathoz. Az ECA Compact for Africa’s Recovery címen jelentős részt vállal a feladatok megoldásának előkészítésében, szervezésében. Ez azon a felismerésen alapszik, hogy a jelenlegi feltételek mellett, a jelenlegi trendek alapján az afrikai gazdaságok növekedési ütemei meg sem tudják közelíteni a 2015-re meghatározott nemzetközi célkitűzéseket (International Development Goals, IDG). Ennek eléréséhez az afrikai gazdaságnak évi 7%-al kellene növekedni, ami az eddigi és a jelenlegi növekedési ütemeknek több mint a duplája. Ez azt jelenti, hogy az eddiginél hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt sokkal jobb (külső és belső) forrásmobilizálásra van szükség. Természetesen ez nemcsak a források mobilizálását, hanem azoknak az eddiginél sokkal hatékonyabb felhasználását is jelenti.

A dokumentumok 3 döntő fontosságú, leginkább az afrikai körülményekből eredő feladatot jelölnek meg. Közöttük a túlélés legfontosabb feltételét képezi napjainkban az AIDS járványszerű terjedésének megállítása, ami szinte szükségállapot-szerű feltételeket teremt. Afrika nemcsak szegény kontinens, hanem AIDS, malária és sok egyéb trópusi betegség sújtja. Napjainkban 30 millió afrikai AIDS fertőzöttet tartanak nyilván, de még maláriában is 1 millióan halnak meg évente. Másik feladat az általános közegészségügyi viszonyok sürgős javítása, egészséges népesség nélkül ugyanis semmiféle fejlesztési program nem valósítható meg. Az oktatási színvonal javítása, illetve az oktatási rendszer rehabilitálása szintén halaszthatatlan. Az emberi tőke fejlesztése, az ezen a téren történő beruházás a gazdasági fejlődés alapfeltételét képezi.

Az is egyértelmű, hogy az afrikai gazdaságok fenntartható fejlődése és a szegénység csökkentése lehetetlen nemzetközi együttműködés nélkül. Az elmúlt évtizedekben értékes tapasztalatok gyűltek össze a nemzetközi segélyezés terén. A kétségtelen eredmények mellett ezen a téren is van kölcsönös elégedetlenség a segélyek eredményességét és hatékonyságát tekintve. Ma minden érintett részéről – mint ahogyan az erre vonatkozó dokumentumok hangsúlyozzák - megmutatkozik az őszinte akarat és eltökéltség az eddigi tapasztalatok értékelésére, a legjobb megoldások kiválasztására és az együttműködés lehetséges új formáinak kidolgozására.

Afrikaiak által kidolgozott programokra és gazdaságpolitikákra van szükség. A feladatok meghatározása ma az afrikai vezetők vállán nyugszik és elsősorban a nemzetgazdasági cselekvés követeli meg. A múltbeli tapasztalatok is azt mutatják, hogy e-nélkül kevés remény van a sikerre. A korábban sok esetben a nemzetközi szervezetek tevékenységében és a bilaterális kapcsolatokban egyaránt követett „one-soultion-fits-all scenario” vagyis a minden helyzetben alkalmazható megoldás igénybe vétele ma már semmiképpen sem ismételhető meg (http://esa.un.org/ffd/policydb/PolicyTexts/eca-3.htm).

Természetesen elkerülhetetlen a külső segítség, mindenekelőtt például az ODA segélyek növelése Afrika számára. A 2015-re kitűzött IDG (nemzetközi fejlesztési célkitűzés) megvalósításához a nyomorban élők számának felére csökkentéséhez Afrikában (az AIDS-el kapcsolatos költségek nélkül) évi 10 milliárd dollár pótlólagos forrásra van szükség. A megnövelt segítséget mindenek előtt azoknak az afrikai országoknak kell juttatni, amelyek már korábban is bizonyították a kapott segélyek helyes és megfelelő prioritásképzés alapján történő felhasználását.

Az adósságválság sürgős és fenntartható megoldása a halasztást nem tűrő leglényegesebb feladatok közé tartozik. Ezzel kapcsolatban már több segélyező ország jelentett be adósság elengedési szándékot. Fenn áll azonban annak a veszélye, hogy a pénzügyi segítségnek a korábban alkalmazott hitelezési formája az adósságválság újraéledését eredményezné.

Az amerikai kormányzat a következő 5 évre 15 milliárd dollárt ad az AIDS, a tuberkulózis és a malária megfékezésére. 8 afrikai és 8 nem-afrikai országot választott ki, amelyeknek 50%-al megnövelt segélyprogramot biztosít, ha nyugati típusú demokratikus rendszerre térnek át, tiszteletben tartják az emberi jogokat és a szabad piac elveit. A Kongresszus 2004-ben a pénzügyi évre közel 1 milliárd dollárt különített el erre a célra.

Ebben Amerika afrikai érdekeinek fokozódás is tükröződik. Az afrikai olajtermelők az USA olajellátásának 25%-át adják. Rövidesen a földgázellátásnak is a legfőbb forrása lesz az US számára. Nigéria és Angola a fő ellátók, de sok kisebb, bizonytalan belső helyzetű ország is csatlakozik hozzájuk. Nagy gond az erőforrásokban gazdag országok belső instabilitása, aminek a csökkentése még hosszú időt vehet igénybe. Az amerikaiak igyekeznek meggyőzni a lakosságot is arról, hogy a nagyobb bevételek az ő javukat szolgálják.

A kereskedelem bővítése a másik fontos US-afrikai téma. Az afrikai országok jelentős szövetségesei voltak az USA-nak a legutóbbi világkereskedelmi körtárgyalásokon, de később az USA és Európa ellen fordultak, más fejlődő országok hatására. Úgy ítélték meg, hogy a mg-i támogatások reformja kapcsán milliárdos veszteségek érik az afrikai országokat. Példaként azt hozzák fel, hogy az amerikai gyapottermelőknek nyújtott támogatás az árak csökkenése miatt tönkre teszi a Ny-afrikai muzulmán mezőgazdasági lakosságot. Az USA Dél-Afrikával és a szomszédos országokkal szabadkereskedelmi megállapodásról tárgyal, amivel fontos precedenst szeretne szolgáltatni. (Princeton Lyman, korábbi dél-afrikai US nagykövet nyilatkozata, 2004. augusztus)

Az afrikai országok is a helyüket keresik a hidegháború utáni korszakban. Az afrikai társadalmi struktúrák és államok körüli, illetve közötti viták kevésbé vannak összefüggésben a kelet-nyugati konfliktus megszűnésével, azok a gyarmati idők örökségei és megoldatlanságuk tulajdonképpen a függetlenség utáni első generáció egyik jelentős kudarcaként is felfogható.

A függetlenné válás utáni generáció (körülbelül 1960 és 1994 között) jelentős előrehaladást is elkönyvelhet a korábbi gyarmati korszakhoz képest. Sokkal szélesebb körűvé vált az oktatás, fejlődött a közellátás és az infrastruktúra, sőt számos országban a hazai piacra termelő ipar is megindult. Az afrikai országok jelentős szavazati arányt és erőt képviselnek az ENSZ-ben és más nemzetközi szervezetben is.

Ugyanakkor az új generáció kudarca is mélyreható és fájdalmas. Elnyomó, gyenge hatékonyságú, korrupt adminisztrációk, katonai diktatúrák, pártállamok, súlyos eladósodás, elfojtott kezdeményező készség és véleménynyilvánítás. Ezzel jellemezhetjük a függetlenség elnyerése utáni afrikai kormányzatok nem kis részét. Mindezt alátámasztotta és súlyosbította a nemzetközi rend működése és hatása, a költséges nagyberuházások ösztönzése és erre kölcsönök rendelkezésre bocsátása, nem kis részben pedig a hidegháborúval is összefüggésbe hozható polgárháborúk. Mindezek az elkövetett politikai hibákat még jobban aláhúzták.

A ghánai Kofi Annan, az első fekete-afrikai ENSZ főtitkár ezt a korszakot két részre osztja (http://www.cnie.org/nle/econ-51.html): az első az 1960-as és a 70-es éveket fogja át, amelyet a gyarmati rendszer felszámolását követő lelkesedés és gazdasági haladás jellemzett. A második az 1980-as és a 90-es évekre esik, amelyet gyakori polgárháborúk, zsarnoki katonai rendszerek és gazdasági stagnálás jellemez. Autokrata vezetők függetlenül attól, hogy mi volt a politikai jelszavuk vagy ideológiájuk, rendőrállami elnyomást hoztak létre, vagy hidegháborús patrónusuk segítségét vették igénybe hatalmuk megtartása érdekében. A legrosszabbak mérhetetlen szenvedést okoztak, a legelemibb emberi jogokat is súlyosan megsértve. A legjobbak sem voltak képesek a függetlenné válás utáni reményeket valóra váltani, megvalósítani a politikai szabadságot és biztosítani a társadalmi és gazdasági előrehaladást.

Nagyrészt ennek tudható be, hogy az 1970-es évekig még megmutatkozó gazdasági előrehaladás a 80-as és a 90-es évek során megállt, sőt visszafejlődésre is sor került. A belső viszonyok romlása, a világgazdasági feltételek keményedése (beleértve az olajválságot is), az afrikai mezőgazdasági exportcikkek árának tartós esése, nem utolsó sorban pedig a nemzetközi segítség drákói úgynevezett „strukturális alkalmazkodáshoz” kötése (Structural Adjustment Policy, SAP) következtében az afrikai országok társadalmi-gazdasági fejlődése megakadt és világgazdasági szerepe tovább erodálódott. Legtöbbször még el sem ismerik, azt a fontos szerepet, amit az IMF, WB és számos bilaterális segélyszervezet játszott a függetlenség utáni generáció abbeli törekvésének aláásásában, hogy javítsa a különböző társadalmi szolgáltatásokat. Az 1980-as évek első felében a WB, az IMF és az USA a segélyeket az afrikai országok esetében szigorú strukturális alkalmazkodási programhoz kötötte, ami egyebek mellett a költségvetési kiadások merev csökkentését is magában foglalta.

Jó példa erre Tanzánia, ahol a függetlenség elérésekor, 1961-ben meglévő 85%-os írástudatlanság aránya 1985-ben 9%-ra csökkent. Ezt követően azonban a SAP beindítás után az 1990-es évek közepére 36%-ra nőtt. Nyerere tanzániai elnök mondta a SAP-al kapcsolatban, hogy ha a kormányt arra kényszerítik, hogy csökkentse a kiadásokat, legelőször az oktatási és az egészségügyi kiadásokat kezdi lefaragni.

A 15. és a 19. század között Afrika kapcsolata világgal a rabszolga kereskedelem révén valósult meg. A 19. és a 20. század során döntően a nyersanyag exportra épült. Ez az ellátási funkció (legyen az értékes elefántcsont, arany, olaj, kávé vagy kakaó) kizárta Afrikát a dinamikus szerepet betöltő feldolgozó iparból és a pénzügyi szolgáltatások fejlődéséből, napjainkban pedig szinte teljes mértékben kimarad az információs technológia fejlődéséből.

Érthető okokból a politikai függetlenség megszerzése az 1960-as években ezen nem tudott azonnal változtatni. De annál aggasztóbb, hogy az afrikai országok többsége ma is feldolgozatlan mezőgazdasági nyersanyagot, kevesen pedig ásványi anyagokat és olajat, vagyis továbbra is elsődleges termékeket tud csak exportálni. Még Dél-Afrika viszonylag fejlett gazdasága is nagymértékben függ és sérülékeny az arany árának ingadozásától. Jellemző, hogy Ghánának, a Világbank egyik „siker országának” is, miközben 18%-ra növelte a nem-hagyományos exportcikkeinek részarányát az összexportjában, 1996-ban összes exportbevételének még mindig 32%-át adta a kakaó, 45%-át pedig az arany. A legsérülékenyebb országok mégis az olyanok, mint például Ruanda és Burundi, amelyek majdnem kizárólag agrártermékeket exportálnak. Az olajexportálók (Nigéria, Angola) sokkal jobb helyzetben vannak, de az áringadozások számukra is veszteségeket okoznak.

Bár az afrikai országok gazdasági teljesítménye javult a 90-es években és sokan remélték azt, hogy a két előző „elveszett évtizedhez” nem csatlakozik egy újabb, a gazdasági helyzet azonban továbbra is rendkívül sérülékeny és ingatag, az életszínvonal pedig semmit sem javult. Ebből a helyzetből kiindulva minden előrejelzés azt mutatja, hogy a 2015-re kitűzött nemzetközi fejlesztési célokat, vele együtt pedig a szegénység csökkentését még a legkedvezőbb növekedési szcenárió esetében sem tudja teljesíteni.

Azok a növekedés fenntartását és a szegénység, nem utolsó sorban pedig az afrikai gazdaságok világgazdasági sebezhetőségének csökkentését szolgáló, alapvetően szükséges gazdasági szerkezet átalakulások (például az ipar, az infrastruktúra és a szolgáltatások fejlesztése), amelyeket a Világbank korábban olyan erőszakosan követelt a segítségnyújtás feltételeként, továbbra sem valósulnak meg, vagy túl lassan mennek végbe.

Ugyanakkor az elért szerény növekedési teljesítmények mögött sem állnak hazai megtakarítások és beruházások. Az afrikai gazdaságok továbbra is döntően a klimatikus, illetve időjárási változásoktól függnek, és teljes mértékben ki vannak szolgáltatva különböző külső koncesszionális segítségnek. A helyzetet mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy a 90-es évtized során az átlagos gazdasági növekedési ütem mindössze 2.1%-ot tetti, szemben a népesség 2.8%-os szaporodásával (http://www.cnie.org/nle/econ-51.html). Ez behozhatatlan lemaradást jelez a már említett évi 7%-os nemzetközi fejlődési célkitűzéshez képest, amit 2015-ig kellene teljesíteni ahhoz, hogy a szegénységben élők száma felére csökkenjen. Ehhez az egy főre jutó GDP átlagos növekedési ütemének el kell érni 4.4%-ot. Bár ez a jelen körülmények között elérhetetlennek látszik, mégis határozottan kijelöli a főbb cselekvési területeket.

Az Economic Commission for Africa (az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága) számításai szerint a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés melletti iparfejlesztéshez Fekete-Afrikában 40%-os beruházási rátára lenne szükség. Nemzetgazdasági szinten mind a hazai, mind pedig a külföldi befektetések számára a legfontosabb a fenntartható és stabil gazdaságpolitikába vetett bizalom megteremtése és megtartása. Ez idő szerint a hazai megtakarítások az afrikai országokban messze elmaradnak a követelményektől. Ezen a téren is romlott a helyzet az elmúlt két évtized alatt. A hazai megtakarítások súlyozott átlaga 1974-80 és 1991-98 között a GDP 25%-áról 19%-ra csökkent. A Szaharától délre 22%-ról 17%-ra esett vissza. Ugyanezen időszak alatt a hazai beruházások aránya Afrikában a GDP 15%-áról 10.5%-ra csökkent, Fekete-Afrikában pedig 13%-ról 9.5%-ra esett vissza (Dél-Afrikát, Gabont és Nigériát nem számítva). A haza megtakarítások aránya a leggyorsabban a legszegényebb országokban csökkent és az un. „saving gap” (megtakarítási rés) csak nagyon kevés országban szűkült, aminek oka az alacsony és gyakran visszaeső reáljövedelem szint. Miután a megtakarítási ráta súlyozott átlaga a legjobban fejlődő országokat is bele számítva 15%, ezért mintegy 18%-ot tesz ki (Fekete-Afrikában 25-29%) a külföldi forrásokból finanszírozandó beruházások részaránya.

A strukturális átalakulás és a gazdaság diverzifikálásának fontossága aligha vitatható, ha az a helyi adottságoknak megfelelő növekedési stratégia eredményeként formálódik. Ennek révén növekedhetnek a jövedelmek, és válnak jobban kivédhetőkké az olyan gazdaságot érintő sokkhatások, mint a szárazság, árvíz, vagy akár a nemzetközi cserearányok romlása. A nyomorban élő afrikaiak jelentős része a kisgazdaságok „foglya” és a reménye is csekély arra, hogy helyzete megjavuljon. Az ebből való kitörésre csak úgy nyílik esély, ha a mezőgazdaság súlya a gazdaságon belül csökken, a feldolgozóiparé pedig nő. A technikai fejlődés a hazai hozzáadott érték növelését is lehetővé teszi. Az ipar és a mezőgazdaság közötti szerves kapcsolatok figyelembevételével hosszabb távon csak az arányos fejlődés lehet eredményes. Az iparfejlődéssel párhuzamos, kiegyensúlyozott afrikai gazdasági növekedéshez az egy főre jutó jövedelmeknek a mezőgazdaságban évi 4.1%-al, az iparban pedig 3%-al kell növekedni. A hazai forrásokra épülő iparfejlesztés gondolata nem új, de eddig igen ebben is csekély előrehaladás történt, jóllehet Afrika komparatív előnyének a kihasználása ezen a téren kézenfekvő lenne. Ennek révén nagyobb hozzáadott értéket, gyorsabb termelékenység növekedést, és kedvezőbb kereslet rugalmasságot lehetne elérni, mint a feldolgozatlan hagyományos nyersanyagok kivitele esetében.

A mezőgazdaságban a nyomor csökkentése mindenek előtt infrastruktúra-fejlesztést és az értékesítési, felvásárlási rendszer (például szövetkezeti keretek fejlesztése) követeli meg. A helyi talaj és klimatikus adottságoknak jobban megfelelő korszerűbb termékek, valamint a környezetbarát agrártechnológiák kutatása szintén kulcsfontosságú feladat. Mindez azonban az eddigiek során rendre háttérbe szorult, a kormányzatok jelentős része az erőforrások és szellemi energiák java részét fegyverkezésre, presztízs beruházásokra (óriási veszteséget okozó légitársaságok üzemeltetése (például Kenya), luxusszállodák építése és fenntartása, rosszul irányított óriási állami vállalatok működtetése például a kitermelő szektorban, nem egy esetben ideológiai előítéletek alapján) fordította. Mindez csak a legutóbbi években kezd módosulni, eredményessége azonban még nem érzékelhető.

Így továbbra is súlyosbodó és terjedő szegénységgel kell számolni a kontinensen, ami ma már a 3. Világban is egyedül álló. Azoknak az afrikaiaknak a száma, akik napi 1 dollárból, vagy annál is kevesebből kénytelenek tengődni 1987 és 1998 között 217 millióról 302 millióra nőtt, ami a népességnek több mint 50 százalékát teszi ki. Az afrikai szegények átlagos napi jövedelme 83 dollárcent. Ezen túlmenően, Afrikában van a legkedvezőtlenebb, szélsőségesen polarizált jövedelem eloszlás. Ilyen körülmények között aligha van esély arra, hogy a szegénységben élők számát a nemzetközi célkitűzéseknek megfelelően felére csökkenthessék. Ennek inkább az ellenkezője a valószínűbb, ugyanis az alacsony növekedési szcenárió esetében 2015-re az afrikai nyomorban élők száma 302 millióról 361-426 millió körüli értékre fog nőni. A kontinens anyagi szükségletei példa nélkül állók ahhoz is, hogy egyáltalán, ha kis mértékben is, csökkenjen a nyomor.

Alacsonyabb szintű külső függőség, mindenek előtt az eladósodottság csökkentése nagyobb lehetőséget teremtene a fenntartható növekedésre. Az óriásira nőtt adósságterhek elszívják a kormányzatok eszközeit, amelyeket a gazdaság hatékonyabb működéséhez nélkülözhetetlen infrastruktúra-fejlesztésre fordíthatnának. Ennek érdekében az afrikai országok most adósság elengedést igyekeznek kieszközölni. A legtöbb súlyosan eladósodott fekete afrikai ország esetében ez már folyamatban van, kérdés, hogy mennyire tudnak megfelelni a Bretton Woods-i intézmények által szabott szigorú makrogazdasági követelményeknek. Mindehhez érett és jól kimunkált nemzetközi partneri együttműködésre van szükség, a ma még jellemző érdekkonfliktusokkal szemben. Fontos, hogy az afrikai kormányzatok ne ismételjék meg az olyan hitelek igénybevételét, amelyek újratermelik az adósságterhek növekedését. Az a „segítség” amely nem hozza meg a kívánt növekedési eredményt, illetve hozamot, csak egy újabb eladósodási ciklus kezdetét jelentheti.

A piacgazdaság hatékony működéséhez nélkülözhetetlen a tranzakciós költségek alacsonyan tartása. A rosszul és magas költségszinttel működő közszolgáltatások, mint az áram- és vízellátás, a siralmas, vagy nem is létező infrastrukturális létesítmények, mint az utak, vasutak, kikötők, repülő terek, stb. súlyos teherként nehezednek a vállalkozásokra és visszafogják a gazdasági növekedést. Az elbürokratizálódott, lassú és kiszámíthatatlan adminisztráció, nem utolsó sorban a helyenként példátlan méreteket öltő korrupció, súlyos „adóteher” a magáncégeken.

Érthető okoknál fogva a vállalkozások világszerte az alacsonyabb tranzakciós költségekkel funkcionáló környezetet keresik és preferálják, ezért Afrika további marginalizálódása az ezen a téren megvalósítandó sürgős fejlesztések nélkül tovább folytatódik, teljes mértékben kívül reked a globalizálódó világgazdaságból. Mindehhez járul az afrikai pénzügyi rendszer elmaradottsága. A jól és olcsón működő pénzügyi hálózat a gazdasági fejlődés lényeges eleme, egyaránt csökkenti a hazai és nemzetközi befektetők kockázatait és költségeit.

Az afrikai országok sajátos kapcsolata Európával a gyarmati függőség megszűnését követően az integráció kezdete óta áll fenn. Az EK-tagállamok gyarmataikat társult területekké nyilvánították, amelyek a függetlenné válás után 1963-ban aláírták a yaoundei konvenció néven ismert, később többször megújított társulási egyezményt. Ebben a kereskedelem liberalizálásának a fenntartásából és kibővítéséből indultak ki. Az afrikai országok lehetőséget kaptak arra, hogy az EK-országokból származó importjukra a korlátozásokat fenntarthassák, sőt fokozhassák. Az egyezmények keretében a társult országok az Európai Fejlesztési Alapból pénzügyi segélyeket és hiteleket is kaptak. A segélyekből elsősorban infrastrukturális és mezőgazdasági beruházások finanszírozásához járultak hozzá. Ezen belül az egykori Kelet-afrikai Közösség országai (Kenya, Tanzánia, Uganda) 2004. március 3-án aláírt szerződésükkel ismét vámunióra léptek egymással.

A közös piac 1973-as kibővülésével a társulási egyezmények kiszélesítése is napirendre került. 1975-ben született meg a loméi konvenció Togó fővárosában. 46 afrikai, karibi és csendes-óceáni fejlődő ország kötött a megállapodást az EK-val. A loméi konvenciókat 5 évenként újították meg, és fokozatosan bővítették. IV. loméi konvenció már 10 éves hatállyal (1990-2000) jött létre és a résztvevő országok száma 70-re növekedet. Különleges helyzete van Nigériának, amely a nagy olajtermelők közé, többségük azonban az ún. legkevésbé fejlettek kategóriájába tartozik, köztük a Szahel-övezet országai, amelyeket az élelmiszerhiány és az éhség is leginkább sújt.

A loméi konvenciók a korábbiakhoz képest a kereskedelem széles körű liberalizálását valósították meg. Az ACP-országok exportjának túlnyomó részére az EK szabad beáramlást biztosított a piacaira, csak származási igazolást követeltek. Az ipari termékek teljes liberalizálást élveztek. A mezőgazdasági termékekre az EK-import mintegy 4%-ának a kivételével a vámokat szintén eltörölték, de a közös piaci agrárszabályozás alá eső termékek egy részénél a lefölözést részben vagy egészben az ACP-országok felé is fenntartották. Bizonyos mezőgazdasági cikkekre (marhahús, rum, banán és cukor - összesen mintegy 40-re) speciális megállapodásokat kötöttek. Az EK-vállalatok számára az ACP-országok a befektetést és a letelepedést „nem diszkriminációs alapon” biztosították.

A korábbi társulásokkal szemben a kereskedelmi megállapodásoknak lényeges új vonása volt, hogy eltörölték a viszonosság elvét. Az ACP-országokat így az EK-ból származó termékekkel szemben szerződéses liberalizálási kötelezettség nem terhelte, az ACP országoktól csak a legnagyobb kedvezmény elvének az alkalmazását követelték az EK termékeivel szemben.

A konvenciók fontos és új eleme volt az exportjövedelmet stabilizáló rendszer (Stabex). A rendszerbe eredetileg 12 terméket (banán, kakaó, kávé, kókuszdió, gyapot, stb.) vontak be, de a IV. loméi konvencióban már 48 terméket támogattak. A Stabex az ACP-országoknak így valamennyi fontosabb mezőgazdasági exporttermékére kiterjedt és támogatási alapját fokozatosan emelték. Szabályainak megfelelően, ha az ezekből a termékekből származó bevételek az előző 4 év átlaga alá estek, az ACP-országok pénzügyi támogatásra váltak igényjogosulttá. Később a bányászati termékek támogatására is kiterjesztették a rendszert (MINEX). Ebben a támogatásnak nem a jövedelmek, hanem a termelés csökkenése volt a feltétele, de különböző kedvezményes hitelekkel a magántőke-befektetéseket is igyekeztek bátorítani a bányászati szektor fejlesztése érdekében.

A loméi konvenciók keretében az EDF-ből (Európai Fejlesztési Alap) az ACP-országok különféle pénzügyi segélyekben részesültek. Tettek ugyan lépéseket a segélyek elosztásának gyorsítására és rugalmasabbá tételére, azok a várakozások azonban, amelyek a loméi konvenciókhoz nagyobb reményeket fűztek, nem igazolódtak be. Kiváltképp, ha azt is számításba vesszük, hogy a Konvenció számos országa az 1980-as évektől súlyosan eladósodott. Nem változtatták meg érdemlegesen a részt vevő fejlődő országok világgazdasági helyzetét és strukturális problémáit. Nem voltak képesek hatékonyan kezelni az érintett országok adósságválságát, nem tudták képessé tenni az ACP-tagokat gazdaságuk diverzifikálására, az elsődleges termékek exportjától való függőségük csökkentésével. A konvenciót aláíró országok többsége még az EK piacain is teret vesztett. Nem változott meg a kereskedelem monokultúrás jellege, az ACP-országok többségénél egy termékre az exportjövedelmek több mint 1/3-a jut. Az EU-importban mindössze négy termék (az olaj, a kávé, a réz és a kakaó) adja hagyományosan a szállítások több mint 50%-át. Hasonlóan koncentrált az EU és az ACP-országok közötti kereskedelem országok szerint is. Az EU importjának közel fele mindössze 3 országból (Nigéria, Zaire és Elefántcsontpart) származik. A konvenciók kereskedelempolitikai kedvezményei fokozatosan lemorzsolódtak.

Szükségessé vált a kapcsolatok felülvizsgálata, már csak azért is, mert 2000-ben a IV. loméi konvenció kifutásakor a nemzetközi feltételek gyökeresen eltértek attól, amelyek annak beindulásakor, 1990-ben a világrendet jellemezték. 2000-ben Cotonouban, Benin fővárosában került sor a két ország-csoport kapcsolatainak alapjait lefektető új szerződés aláírására, amely a következő súlypontokat határozta meg a kapcsolatok fejlesztésében (Palánkai, 2004): 1. A folytatódó politikai dialógus. Az intenzív politikai konzultációk célja a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok megsértése miatt kialakuló krízisek megelőzése. Kiemelten kezelik továbbá a közfunkciók ellátása során az ún. jó kormányzás előmozdítását, különösen a fejlesztési programok hatékonyságát jelentősen mérséklő korrupció felszámolását. 2. A civil társadalom bevonása. Mindenféleképpen jelentős változás a loméi konvenciókhoz képest a civil szféra szerepének hangsúlyozása a kapcsolatokban. Ebben az elmúlt évtized egy igen lényeges jelensége tükröződik vissza, nevezetesen az erősödő civil szektor, amely a fejlesztési politika sikeréhez is jelentősen hozzájárulhat. 3. A szegénység csökkentése. Az új partnerség legfőbb célja, amelynek érdekében, és amelynek mentén koordinálni kell az együttműködés egyes részterületeit. 4. Az új kereskedelmi rendszer terve. Az ACP országok és az EU közötti kereskedelem 2008-ig történő további liberalizálása. 5. A pénzügyi támogatási rendszer reformja. Az EDF valamint a vonatkozó programok racionalizálása és egyszerűsítése.

Az egyezményben a reformok mellett kiemelik a folyamatosság biztosítását, a korábban elindított kezdeményezések tekintetében. A financiális háttéren is javítottak. Az EDF-től (European Development Fund) korábban le nem hívott kereteket az EU jelentős összegű új forrásokkal is kiegészítette. Ez összesen mintegy 25 milliárd eurót tesz ki a 2000-től 2007-ig, ami a támogatások jelentős növelését teszi lehetővé.

Ez a megállapodás már 20 éves időtartamra szól, amelyet ötévenként pénzügyi jegyzőkönyvvel egészítenek ki. A fejlesztési célú kereskedelmi rendszer kialakítása számos, a loméi konvenciók során szerzett tapasztalat felhasználásán alapul és új kereskedelmi rendszer kialakítását tűzte ki célul, amelynek nyolcéves átmeneti szakasz után, 2008-ban kell hatályba lépnie. Az átmeneti szakasz alatt a korábbi rendszer működik tovább.

2000-től kezdődően a Közösség fokozatos liberalizációt érvényesít a legkevésbé fejlett országokból származó importjára, a cukor, a marhahús és a borjúhús kivételével. Az Unió 2005-re az ezen országokból származó import teljes liberalizálását tűzte ki. Nem csekély a pénzügyi támogatások reformja sem. Alapjául az EDF működése során szerzett tapasztalatok szolgáltak. Cél a helyi kapacitások eddiginél jobb aktivizálása, amelyeket az Unió folyamatosan, teljesítményük alapján értékel. Az új program a támogatások két csatornáját különbözteti. Az egyik segélyeket juttat a kedvezményezetteknek, a másik pedig kockázati tőkét és kölcsönöket nyújt a cél-országok magánszektora számára. Az előbbire 10 milliárd eurót irányoz elő a tervezet, amelyen túl még 1,3 milliárdos keret áll rendelkezésre hasonló célú regionális programokra. Nincsenek konkrét, kizárólagos célokhoz kötött támogatások, az új rendszer lehetőséget biztosít szükség esetén a keretek átcsoportosítására és módosítására. A támogatások koordinációját a Bizottság és az érintett ország illetékese látja el.

Az új támogatási program másik fő összetevője a beruházási tevékenység, amit az Európai Beruházási Bank felügyel. Az EU erre a programra 2,2 milliárd eurót biztosít. Fő célja az életképes vállalkozások támogatása elsősorban a magánszektorban, de indokolt esetben köztulajdonban lévő vállalat is lehet kedvezményezett. Támogatja a privatizációt, segíti a helyi pénzügyi szektor fejlődését, a helyi tőkepiacot, ösztönzi a külföldi tőkeberuházásokat, és a megtakarítások beruházását. Az Alap elsősorban azon területeken vállal szerepet, ahol a tőkeigényt más forrásokból nem lehet kielégíteni. (Magas kockázattal járó beruházásoknál, amelyekben a magánszektor és a helyi finanszírozó intézmények nem képesek szerepet vállalni.) A támogatás formája lehet kölcsön, részesedés megszerzése vagy garanciavállalás. Fontos cél, hogy működése révén segítse elő a magántőke bevonását.

A loméi konvenciókból ismert STABEX és SYSMIN is jelentős változásokon esett át. A támogatás szükség esetén a hosszú távú támogatások terhére igényelhető, de csak akkor jár, ha a visszaesés a gazdaság stabilitását veszélyezteti.

A loméi konvenciókhoz képest a működési mechanizmus fejlesztéséről van szó az új rendszerben, hiszen az elmúlt évtizedekben leginkább a program rosszul szervezett struktúrája akadályozta az ígéretes fejlesztési célok megvalósítását

Az egységes európai piac az ACP-országok számára előnyös lehet, de számolni kell kedvezőtlen hatások lehetőségével is (például kereskedelemeltérítés vagy növekvő verseny). Befolyással lehet a közép-kelet-európai országok növekvő versenye (textilipar, félig feldolgozott termékek), valamint pénzügyi segélyeket és magánberuházásokat „eltérítő” szerepe.

Most az ezredfordulót követően több afrikai vezető Afrika reneszánszáról, vagy a változások harmadik hullámáról beszél. Egyesek mindezt egy újabb függetlenségi harcként értékelik, amelyet már olyan generáció vihet keresztül, amelyik a hidegháború és az apartheid után született. Ezzel megteremtődhet a lehetősége annak is, hogy a közemberek végre Afrikában békében dolgozhassanak. Az akadályok most is nagyok, de minden jel szerint a társadalmi átalakulás új szakasza kezdődött Afrikában, aminek a külső segítség és az intenzív kapcsolatok ellenére zömmel belső hajtóerői léphetnek működésbe. A gyarmati rendszerből eredő afrikai állami struktúrák átalakulása még mindig befejezetlen.

A mostani átalakulás elkezdődésében az is közrejátszott, hogy az országok nagy része elveszítette hidegháborús patrónusát. Emellett vannak kimondottan ország-specifikus okok, vagy akár olyanok, amelyek a változó világgazdasági környezet következtében jöttek létre. Valószínű azonban, hogy az így bekövetkező változások is egyenetlenek lesznek. Olyan problémák azonban továbbra is megmaradnak, amelyek a túlzott leegyszerűsítésekből erednek, vagy amelyek más kontinensek országaiból származó, minden országra egyaránt alkalmazhatónak vélt receptekre támaszkodnak. A külső tanácsadók eddig sem értették igazán az afrikai realitás sokrétűségét és színességét és ezért kevés érzékenységet tanúsítottak iránta.

Madeleine Albright külügyminiszter asszony 1997 decemberében Addis Abebában dicsérte Afrika mai, új vezetőit, mint akik majd hozzájárulnak népük felemelkedéséhez és a kontinensük hírnevének javulásához. Nem adott azonban támpontot arra vonatkozólag, hogy az éppen uralmon lévő afrikai vezetők közül kikre gondol. Nyilván maga is tisztában van azzal, hogy a jövőbeni kilátások nem pusztán a vezetőkön múlnak (hiszen ez a garnitúra sem lesz homogén) hanem sokkal inkább a különböző szintű intézményi változásoktól tehetők függővé.

Másik veszélyes féligazság a szabad piaccal kapcsolatos dogma alkalmazhatóságának propagálása a nyitott és függőségben lévő afrikai gazdaságokra és a makro-ökonómiai alkalmazkodásra, mellőzve az adott helyzetből kiinduló fejlődés alapvető követelményeit.

Az amerikai politikai nyilatkozatokban gyakran említik alapvető célként „Afrika integrációját a világgazdaságba” és gyakorta dicsérik azokat az országokat, amelyek szilárd makrogazdasági politikát követnek, és eleget tesznek a szabad piacgazdaságra való átmenet követelményeinek. Ezt az álláspontot azonban az afrikai közvélemény és a vezetők jelentős része sem fogadja el fenntartások nélkül. A gazdasági növekedés megvalósítása nagyobb versenyképességet és a hatásfok-gyenge, korrupt, bürokratikus kötöttségektől való megszabadulást követeli meg.

Az eddigi tapasztalatok fényében is megállapítható, hogy a fejlődés nem lesz fenntartható és igazságos, ha:

1. az nem irányul a munkahelyteremtésre és a szegénység felszámolására
2. a helyi és regionális fogyasztóknak is termel nem csak a nemzetközi piacokra
3. megfelelő állami egészségügyi és oktatási kiadások támasztják alá
4. védelmet biztosít a munkajog és a környezet megsértésével szemben.

Ma már a Világbank és a UNDP is megegyezik abban, hogy szegénység-csökkentő növekedést és nem általánosságban a növekedést kell célként kitűzni.

A puszta piaci világgazdasági integráció – megfelelő szerkezetmódosítás nélkül – Afrikát továbbra is monokultúrás exporttól teszi függővé, megmarad az eladósodottsága, és nem vonz elegendő külföldi befektetést. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy például 1997-ben D-Afrika kivételével az egész kontinens mindössze 4.7 milliárd dollár befektetést vonzott, az évi globális FDI-nek mindössze 3%-át. Ha a gazdaságpolitika a szélesre nyitott piac elvére épül abból a feltételezésből kiindulva, hogy az az egyéb előnyöket is automatikusan biztosítja, a legvalószínűbb eredmény az lesz, hogy az előnyöket csak egy szűk kedvezményezett réteg élvezi. Egyes országok és egyes szektorok fejlődnek, de ennek ára a folytatódó és növekvő szegénység és egyenlőtlenség, országok között és országokon belül egyaránt.

Az sem lehet véletlen, hogy a UNECA (az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága) 40. évfordulójára 1998-ban tartott konferenciájának szlogenje úgy hangzott, hogy „Az afrikai nők és a gazdasági fejlődés: beruházás a jövőnkbe”. Az afrikai nők igen nagy hátrányokkal küzdenek, nélkülük pedig a gazdasági előrehaladás nem képzelhető el. A nők írástudatlanságának aránya 29 afrikai országban 50%, vagy az alatt van. Az írástudók aránya csak D-Afrikában éri el a fejlődő országok 61%-os átlagát. A szülési mortalitás fekete-afrikai átlaga 1990-ben 980 volt 100 000 élve születésre számítva. Ez 12 az USA-ban és 470 a harmadik világ átlagában.

A 90-es években az ENSZ és a különböző regionális szervezetek szervezésében konferenciák során rögzítették azt, hogy alapvető célként kell kitűzni az oktatás, az egészségügy, a fenntartható gazdasági fejlődés, a biztonság, a demokratikus részvétel, és a nemek egyenlőségének a megvalósítását. Mindez a jövőben a kontinens országai között is sokkal szorosabb együttműködést igényel. (US and Africa: Starting Point for a New Policy Framework, Foreign Policy in Focus, 2004)

Források

Tamás Szentes, World Economics, Comparative Theories and Methods of International and Development Economics, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002

Simai Mihály – Gál Péter, Új trendek és stratégiák a világgazdaságban, Vállalatok, államok, nemzetközi szervezetek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000

Palánkai Tibor, Az Európai integráció gazdaságtana, AULA, Budapest, 2004.

US and Africa: Starting Point for a New Policy Framework, Foreign Policy in Focus, 2004

http://esa.un.org/ffd/policydb/PolicyTexts/eca-3.htm

http://www.cnie.org/nle/econ-51.html