...továbbá rövid gondolatok Afrikáról és a Közel-Keletről

1. Áttekintés a fejlődő országok csoportjairól

A gazdaságilag korábban lemaradt térségek megnevezésével is zavarban vagyunk. Mára a hagyományos terminus technicus – a fejlődő országok – eufemisztikussá vált. Az a mintegy másfélszáz ország, amelynek fejlődésében, felemelkedésében az ötvenes–hatvanas években még bízni lehetett, igen heterogénnek bizonyult. Egyes csoportjaik valóban a gazdasági felzárkózás vagy a korlátozott felzárkózás útjára léptek, a többségük azonban a lemaradás állapotában, az elmaradottságban vergődik.

Az újonnan iparosodó országok első hulláma [Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Tajvan, Hongkong, Szingapúr] nagy utat tett meg az iparosodás és a társadalmi átalakulás útján. A szerepük sok vonatkozásban már a legfejlettebb országokéhoz hasonló a világgazdaságban. Milyen módszerekkel érték el ezt? A külföldi tőkével való együttműködés maximális kihasználásával, az exportvezérelt, de egyben piacvédő, állami koordinációjú japán modell módosított alkalmazásával, az ázsiai szocialista országokkal szembeni politikai szerepvállalással, ezért nyugati politikai és anyagi segítséggel. Mára, a globalizáció körülményei között azonban felzárkózási modelljük megváltoztatására, piacuk megnyitására és fokozatos liberalizálásra kényszerülnek.

Az iparosodók második hulláma is hasonló utat járt be, de a későbbi indulás világgazdasági korszakának megfelelően a külföldi tőke jelentősebb közvetlen tulajdonosi szerephez jutott (Malajziában, a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön, Indonéziában). Ezekben az országokban a modern árutermelő szektor erősen elkülönült a hagyományostól, továbbra is a társadalmi–gazdasági dualitás jellemző.

Szintén jelentős ipari modernizációt éltek meg – elsősorban a külföldi tőkére alapozva – Latin-Amerika fejlettebb országai (Argentína, Brazília, Mexikó), pontosabban ezek egyes elkülönült városi körzetei, zónái. Ezekben az országokban, továbbá az őket követő, de kevésbé modern ipari struktúrával rendelkező latin-amerikai országokban az említett dualitás szélsőséges belső szociális és területi egyenlőtlenségek bázisa, amelyek az elmúlt évtizedekben csak tovább nőttek.

Hasonló szerkezet jellemzi a milliárdos lakosságú, sok tekintetben feudális, illetve ázsiai évezredes társadalmi hagyományokkal is együtt élő Indiát, ahol különösen a kilencvenes években gyorsult fel a külföld tőkével való együttműködésen alapuló nemzetközi ipari–szolgáltatási munkamegosztási szigetek megerősödése. Kína immár fél évszázada tartó gyors fejlődése is nagymértékben a világgazdaságba való rugalmas betagozódás eredménye, a szocialista állami eszközökkel itt is csak részben tudták mérsékelni a modern (tengerparti) és a hagyományos (elsősorban a szárazföld belsejében elhelyezkedő) ágazatok (területek) kettősségét, az ebből következő társadalmi feszültségeket.

Az elmaradottabb térségekben ezeken kívül csak néhány országban (például Egyiptomban, Tunéziában, Kenyában, Marokkóban) volt némi kapitalista gazdasági fejlődés, de a modern szektor szűk, és továbbra is a hagyományos társadalmi formák jellemzik őket.

Az olajban gazdag országok egy főre jutó jövedelme látványosan nőtt, egyes esetekben (Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, az Arab-öböl sejkségeiben) elérte a legfejlettebb országok szintjét. Olajfejű gazdaságaikban hatalmas infrastrukturális fejlődés ment végbe, Társadalmi viszonyaik és gazdasági struktúrájuk jellege azonban nem lépett ki az elmaradottságból.

Az eddig felsorolt országok, csoportok megéltek egyfajta fejlődést, de ez nem minden esetben járt együtt tartósan gyors gazdasági növekedéssel, a társadalom átalakulásával, a létfeltételek javulásával. Így például Latin-Amerika fejlettebb országaiban (is), az egy főre jutó jövedelem alacsonyabb, mint harminc évvel ezelőtt volt, ráadásul egyenlőtlenebbül oszlik el, mint korábban. Mára világossá vált, hogy a gazdasági növekedés és a fejlődés nem feltétlenül együtt haladó folyamatok. Ennek kapcsán egyre több szó esik a fenntartható növekedésről, amelynek legfontosabb eleme – a környezeti mellett – a társadalmi fenntarthatóság, ezen belül a szociális és a politikai kohézió. Ezek megvalósítása azonban a közvagyon és állami felelősségvállalás csökkenése miatt egyre nehezebb.

Még nem volt szó arról a mintegy száz elmaradó országról, amelyeket az elmúlt évtizedek világgazdasági folyamatai (az adósságtörlesztés, a relatív nyersanyagárak zuhanása, az importliberalizálás miatti dezindusztrializáció, a termelés anyaghányadának csökkenése stb.) egyértelműen ebbe a pozícióba sodortak. Igaz, ezekben az országokban a kevésbé fejlett világ lakosságának “csak” a kisebbik fele él.

Még a nyersanyagokban gazdag országok is egyre nehezebb helyzetbe kerültek. A nyersanyagok relatív áresése folytán, ma ugyanakkora import fedezetéül kétszer akkora volumenben kell exportálniuk, mint harminc éve. Hasonló helyzetben vannak a trópusi élelmiszerek termelői. Egész földrészek, régiók „maradtak kívül” a kapitalista modernizációra alapozott fejlődésen. Az elfelejtett Fekete-Afrika, Dél- és Közép-Amerika agrárországai, Ázsia elmaradottabb társadalmai. A lemaradás általában nem járt abszolút gazdasági stagnálással, de az egy főre jutó jövedelem ezekben az országokban többnyire változatlan vagy csökkenő.

Földünk 6 milliárd lakosából közel 2 milliárd él azon térségekben és országokban, ahol 1980 és 2000 között az egy főre jutó GDP évi 100-150 dollárnál kevesebbel (napi kb. 1/3 dollárral) nőtt, ami – a jövedelmek társadalmakon belüli egyenlőtlenebb elosztása miatt is – nem jelent érzékelhető javulást a lakosság többségének életszínvonalában. További 1,5 milliárd ember él azon övezetekben, kontinenseken, amelyeken az egy főre jutó jövedelem csökkent. A következő táblázatban mindez látható, továbbá az is, hogy a fejlődő országok több földrajzi térségében (Afrikában, Latin-Amerikában, a Közel-Keleten) a GDP/főt tekintve a relatív elmaradás volt az alaptendencia a fejlett országokhoz képest. A 3 milliárd embert számláló Kelet- és Dél-Ázsiában azonban a távolság csökkent a fejlett ipari centrumokhoz képest, igaz az elmaradás még hatalmas. Tehát ugyanezen két évtized folyamán jelentős mértékben felgyorsult a fejlődő országok differenciálódása. Dél-Ázsiában az egy főre jutó jövedelem közel duplájára, Kelet-Ázsiában 2,5-szeresére, a Kínai Népköztársaságban ötszörösére nőtt, miközben Latin-Amerikában lényegében véve stagnált, Afrikában egytizedével, az átalakuló országokban ötödével, Kelet-Ázsiában (a Közel-Keleten) majd’ a felére csökkent.

A jövedelmek differenciálódása az egy főre jutó GDP alapján, fontosabb térségek szerint (1980-2000)
	GDP/fő (1995-ös dollárértéken)		A GDP/fő változása (%)	A GDP/fő arányai (USA = 100%)		Lakosság (millió fő)
	1980	2000	2000/1980	1980	2000	2000
Földünkön összesen	4535	5624	124,0	22,0	17,1	5980
Fejlett országok	20241	30568	151,0	98,3	93,1	847
Egyesült Államok	20581	32848	159,6	100,0	100,0	278
Európai Unió	17639	25391	143,9	85,7	77,3	375
Japán	27462	43283	157,6	133,4	131,8	127
Átalakuló országok a)	2616	2128	81,3	12,7	6,5	409
Fejlődő országok	1087	1457	134,0	5,3	4,4	4725
Latin-Amerika	3675	3826	104,1	17,9	11,6	512
Afrika	786	726	92,3	3,8	2,2	751
Nyugat-Ázsia	6718	3777	56,2	32,6	11,5	236
Kelet- és Dél-Ázsia	408	1086	266,2	2,0	3,3	3224
Kelet-Ázsia b)	1314	3144	239,2	6,3	9,6	582
Kína	170	801	471,2	0,8	2,4	1300
Dél-Ázsia	250	456	182,4	1,2	1,4	1342

Megjegyzések: ^a) Volt szocialista kelet-európai és közép-ázsiai országok, 1980-ban Kelet-Németországgal együtt; ^b) Kína nélkül
Forrás: World Economic and Social Survey 2001. UN. 243. o. alapján

+

Most térjünk vissza a terminológiai problémához, mert maga is tükrözi a fejlődő világ sokszínűségét! A harmadik világ kifejezést – talán ritkábban – változatlanul használják, bár a “második világ” gyakorlatilag eltűnt. A nemzetközi szervezetek által legelmaradottabbnak (LDC) nyilvánított csaknem félszáz országgal kapcsolatban a negyedik világ kifejezést is előfordul.

Elsősorban a baloldali szakemberek szólnak a centrum (fejlett) országok mellett a félperiférikus (azaz közepesen fejlett, a szegényebb országokban gazdasági érdekeltségeket kiépítő) és a periférikus (elmaradott) országokról. A félperiféria országai saját térségükben maguk is integráló szerepet játszhatnak (például Brazilia). Megkezdték a tőke exportját (termelés-kihelyezés, külföldi vállalkozás, értékpapír-vásárlás, spekuláció formájában), de annak mértéke eltörpül az ezen országokba behatoló tőke tevékenységéhez képest. A félperifériás országok tehát a nemzetközi munkamegosztás hierarchiájában függő helyzetben vannak, de ugyanakkor maguk is kisugárzó hatásúak, közbülső szerepet töltenek be. Gazdasági erejüknek megfelelően regionális politikai szerepük is erősödött. Speciális az ugyancsak ide sorolható, gazdag kőolaj-exportáló országok csoportja. Gazdaságuk szerkezete egyoldalú, de rendkívül magas, több esetben a fejlett centrum országokat is meghaladó az egy főre jutó jövedelmük. Végül a gazdaságilag elmaradott, lemaradó országok képezik a perifériát – a teljesen kiszolgáltatott országcsoportot. A külföldi tőke itt elsősorban a kereskedelmi és a szolgáltató tevékenységekben érdekelt. A Földünkön nyilvántartott kétszáz körüli ország több mint a fele tartozik ide. Ebben a csoportban – mint más összefüggésben említettük – a gazdasági aktivitás gyenge volt, és – a viszonylag magas népszaporulattal összefüggésben is – az egy főre jutó jövedelem stagnált vagy csökkent a globalizációs korszakban.

A szakirodalom újra egyre gyakrabban használja a gyengén fejlett országok (underdeveloped countries) kifejezést, ezzel választják el a lemaradókat a gazdaságilag felzárkózó vagy – gyakrabban használt kifejezéssel – a feltörekvő, felemelkedő (emerging) országoktól. Ez utóbbi kategóriába azonban az újonnan iparosodók – Latin-Amerika fejlettebb államai, Észak-Afrika jobb helyzetű gazdaságai – mellett Ciprust, Máltát, Törökországot és a kelet-európai és a közép-ázsiai (FÁK) átalakuló (converging) országokat, is beleértik (annak ellenére, hogy ez utóbbiak összesített gazdasági teljesítménye még messze a korábbi alatt van). Végül a nemzetközi szervezetek egyes kiadványai az összes elmaradott és gazdaságilag felemelkedő országot emerging countries elnevezéssel illetik, a négy ázsiai “kis tigrist” (az újonnan iparosodók első hullámát) azonban már a fejlett országok közé emelik.

Ahogy a gazdaságilag elmaradottabb országok egyes kategóriáit sem tudjuk éles határokkal elkülöníteni egymástól, úgy a különböző elnevezések sem tiszták és határozottak, sőt, bizonyos mértékig értékrendeket is tükröznek.

+

A fejlődő országok főbb csoportjainak tendenciái, tapasztalatai – mind pozitív, mind negatív értelemben – Magyarország szempontjából is tanulságosak. Ez a nagy országcsoport egyáltalán nem érdektelen a magyar külgazdaság és külkereskedelem nézőpontjából sem. Igaz, az összesítő statisztikák alapján úgy tűnhet, hogy csökkent a súlyuk a magyar külkereskedelemben, valójában – elsősorban nyugat-európai közvetítéssel – jelentős a közvetített (reexportált) forgalmunk. Korábbi kétoldalú kapcsolatrendszerünk többoldalúvá vált. Továbbá, miután világgazdasági szerepünk hasonló lett, a pénzügyi és befektetői piacok gyakran egy kalap alá vesznek bennünket más térségek közepesen fejlett országaival. Ezért éreztük meg néhány távolabbi fejlődő ország pénzügyi válságának, a nemzetközi pénzügyi spekuláció hatását a kilencvenes években. Tehát a fejlődő országok csoportjainak elemzése során rólunk, Magyarországról is szó van.

Ugyanakkor Magyarország de jure bebocsáttatott a fejlett országok csoportjába, ami kötelezettségekkel is jár a fejlődő országok segélyezését illetően. Az OECD DAC (Development Assistance Committee) mechanizmusa és az EU fejlesztési kötelezettségvállalása alapján fogjuk – szerény mértékben – támogatni a fejlődő országokat. Ezért is jó, ha tisztában vagyunk az egyes csoportjaik sajátosságaival.

2. A fejlődő világ differenciáltságának okairól

Ha kapitalizmusról beszélünk, hajlamosak vagyunk csakis a fejlett térségekre gondolni, pedig a cetrum és a periféria – ahogy Immanuel Wallerstein nyomán nevezzük – elválaszthatatlan, nemzetközi munkamegosztáson alapuló egységet alkot. A lemaradó országok gazdasági helyzete természetesen összefügg saját gazdaságpolitikájukkal, belső nehézségeikkel is, de legalább annyira történelmi és világgazdasági adottságaikkal, földrajzi és geostratégiai elhelyezkedésükkel, a “visszasodró” világgazdasági hatásokkal is. Ráadásul az elmúlt két évtizedben ez utóbbi hatások erősödtek.

A gyarmatosítás korszakában, a gazdasági fejlődés jellegét – persze nem függetlenül az országok természeti adottságaitól és földrajzi elhelyezkedésétől – nagymértékben a gyarmattartó ország vállalkozóinak érdeke (bányanyitás, ültetvényes gazdálkodás, kezdeti iparosítás) határozta meg. Ugyanez befolyásolta – a fellelt helyi viszonyok alkalmazkodó képessége mellett –, hogy mennyire bomlottak fel (illetve konzerválódtak) a hagyományos társadalmi-gazdasági viszonyok. Mindez már a gyarmati korszakban jelentős különbségeket indukált a gyarmati területek, országok helyzetében.

A függetlenség elnyerése e tekintetben nem hozott fordulatszerű változást a volt gyarmati országok nagy többsége számára. A politikai függetlenség ugyan megnövelte az elmaradott országok mozgásterét még gazdasági értelemben is, de a kezdeti, például iparosítási próbálkozásaik csak részleges vagy gyenge eredményt hoztak, s a globalizációs-liberalizációs korszak még ezeket is megkérdőjelezte. Azt mondhatjuk, hogy a korábbi erőszakon alapuló, lényegében egyoldalú gyarmati függőség a kapitalista világpiac működési mechanizmusai által fenntartott közvetett gazdasági és technológiai függéssé vált.

Az új korszakban azonban az idő előrehaladásával a dependencia – különböző mértékben – aszimmetrikussá lett. Egyes országok visszahatása a tőkés világgazdaságon belül – például kőolajkincsük révén, vagy speciális, gyakran politikailag is motivált, külső segítséggel végrehajtott iparosítás révén az újonnan iparosodott országokban – jelentősen erősödött. Ugyanakkor azok az országok, amelyek történelmi okokból elmaradottabbak voltak, vagy a belső fejlődésüknek más, nem a tőkés centrumból indukált tartalmat kívántak adni az ötvenes-hatvanas években – például az ún. szocialista orientációjú országok, vagy India, az importhelyettesítéssel próbálkozó Latin-Amerika – általában, érthetően, diszpreferáltak voltak a segélyezésben, hitelezésben, tőkekihelyezésben, piacra jutásban.

Ráadásul a hetvenes évek elején az olajárrobbanás miatt a legtöbb szegény ország importkiadása megnőtt, ami az eladósodásukhoz, az exportkényszerhez vezetett. A piacnyitás gazdasági kényszere tehát a fejlődő országok számára az eladósodással tovább erősödött. Az adósság-visszafizetési nehézségek nyomán a hitelezők fő képviselője, az IMF ún. stabilizációs és kiigazítási programok végrehajtását követelte meg a segítségnyújtásért, az áthidaló hitelekért cserébe. E programok előírták a piacok fokozott megnyitását a külföldi áruk és tőkék előtt. A megszorító monetáris (pénzpolitikai) és fiskális (költségvetési) gazdaságpolitika, valamint a beáramló friss magántőke rövidtávon többnyire javított az országok makrogazdasági egyensúlyán, adósságfizető képességén. A piacnyitás, a liberalizáció, az importáruk beözönlése ugyanakkor a 80-as évektől sok országban lassította, visszavetette a hazai gyáripari termelést (dezindusztrializációs hatás), a munkahelyek számát, általában véve a gazdasági növekedést. A globalizációs korszakban – a legtöbb elmaradott (fejlődő) országban – a külföldi tőke inkább a kereskedelmi és a pénzügyi szférába hatol be. Mindez – kiegészülve a hazai elitek mohóságával – sok országban súlyos szociális következményekkel, a jövedelmek differenciálódásával járt. A kivétel (a hatalmas lakosságú) Kelet-Ázsia volt, ahol a hagyományos társadalom „diszciplináltsága”, magas szintű oktatottsága és a már említett világpolitikai-világgazdasági összefüggések folytán jelentős gazdasági fejlődés indult be.

Tehát a transznacionális tőke egyrészt integrálja a világgazdaságot, „modernizál”, a fejlettebb világ termelő és egyéb életfolyamataiba vonja be a perifériákat, technikai-technológiai ismereteket terjeszt, mindenhol kiépíti a magának megfelelő kommunikációs hálózatokat, infrastruktúrát, gyárakat telepít. A másik oldalról viszont erőteljesen differenciálja az egyes országok, azon belül a (kis)térségek fejlődési lehetőségeit, lemaradó periferizálódó, vesztes országokat is termel.

A külföldi tőke számos gazdasági mechanizmuson keresztül befolyásolja a fejlődő térségek, országok gazdasági fejlődését, a jövedelemképződést és annak elosztását. A termelés és a tőke kihelyezése csak kevés országot érint jelentősebb mértékben, esetenként ezen országokon belül is nagyok a regionális eltérések. A közvetlen külföldi befektetések 25%-a jut a fejlődő világba, utóbbinak kétharmada azonban egy kisebb országcsoportba, egy tucat közepesen fejlett ázsiai és latin-amerikai országba. A saját befektetéséin túl a külföldi tőke a bedolgozói-alvállalkozói rendszeren keresztül befolyásolja a termelési és jövedelmi folyamatokat. Jövedelmet csapol le a saját közvetlen és „követett”, bedolgozói-alvállalkozói tulajdona révén, valamint a nemzetközi kereskedelmi és a pénzügyi rendszer sajátosságai folytán. Ráadásul a jövedelmet, a profitot a vállalaton belüli „transzferárak” segítségével azon országban mutatják ki, ahol az számukra kedvezőbb. (Gyakran nem is az adott üzletágban.) Az erősebb partner diktál továbbá a (monopol)árak, a hitelfeltételek, az elszámolások tekintetében. A legrosszabb helyzetű országok „kockázatvállalás” címén jelentős kamatprémiumokat fizetnek hitelezőiknek. A kereskedelmi cserearányok pedig immár két évszázada a fejlődő országok (nyersanyagtermelők) számára fokozatosan kedvezőtlenebbekké válnak, s az agrártermelők vesztesége nagyobb, mint az ipari nyersanyagok kitermelőié, míg viszonylag legjobban a szénhidrogénnel rendelkező országok járnak. További világgazdasági tényező, hogy az eladósodott országok lényegében örökjáradékot fizetnek, mert gazdaságuk jövedelemtermelő képessége alacsonyabb és lassabban nő, mint ami az adósságaik csökkentéséhez szükséges. Újabb és újabb hiteleket kénytelek felvenni, melyekre kamatot kell fizetniük, s közben az adósságaik tömege tovább nő. (Csak az ázsiai iparosodó országok tudták csökkenteni nettó adósságállományukat az elmúlt 20 évben, a többi fejlődő országcsoporté évtizedenként közel duplázódott. Az adósságtörlesztés a fejlődő térségek exportjának 15-20 %-át, a GDP-jük 5-10 %-át „köti le”. Ugyanez az arány Latin-Amerikában a legsúlyosabb, ahol az export 1/3-át, a GDP durván 15 %-át jelenti.) Továbbá az adósság-visszafizetési kényszer miatt, az export ösztönzése érdekében, a gyengébben fejlett országok valutái rendre alulértékeltek a vásárlóerejükhöz képest. Ez azt jelenti, hogy a külföldiek mindent olcsón vásárolnak az adott országban, míg annak valutája külföldön csak fele-harmad annyit ér, mint otthon. Továbbá a fejlődő országokat gyakran negatívan érinti a pénzügyi spekuláció. Mindezen világgazdasági hatások különböző intenzitással érintik a fejlődő országokat, csoportjaikat.

Az egyes fejlődő országok versenyképességét a mai globalizált világban – ezt manapság jobban hangsúlyozni szokták, mint az imént felsorolt világgazdasági korlátozó tényezőket –, jelentős mértékben befolyásolja a kormányzati gazdaságpolitikájuk. Az állami gazdaságpolitikák azonban inkább csak a hasonló világgazdasági szerepű és helyzetű országok közötti versenyben (azon belül a transznacionális társaságokért, a külföldi befektetőkért, a hitelezők kegyeiért, a nagyhatalmak jóindulatának megszerzéséért folyó pozícióharcban) játszanak szerepet. Az egyes fejlődő (és közepesen fejlett) országok alkalmazkodóképességénél, bérszínvonalánál is erősebben hat azonban a tőkebefektetések irányára korunkban a már történelmileg elért fejlettség, a nemzetközi munkamegosztásban játszott szerep, az infrastruktúra állapota, a munkaerő színvonala, az országok geostratégiai helyzete.

3. Röviden Afrikáról és a Közel-Keletről

Afrika és a Közel-Kelet világgazdasági pozíciója annyiban hasonló, hogy mindkét térség a nyersanyagok világpiaci szállítója. Helyzetüket tehát a világpiaci nyersanyagkereslet és a nyerstermékek áralakulása döntő mértékben befolyásolja. Ugyanakkor a különbség is jelentős, hiszen a Közel-Kelet a stratégiailag rendkívül fontos, nagy bevételeket eredményező szénhidrogének kitermelője és részben feldolgozója.

A Közel-Kelet szűkebb földrajzi értelemben a közel-keleti arab országokat, az ugyancsak muzulmán Iránt és Izraelt foglalja magába. Gazdasági és társadalmi értelemben azonban a Közel-Kelethez tartoznak Észak-Afrika arab országai is.

Mindenki tudja, hogy Afrika a legszegényebb kontinens földünkön. A Föld lakosságának 13 %-a (több, mint 800 millió ember) él e kontinensen, miközben a GDP-jének csak 3-4 %-ával részesedik, a feldolgozóipari hozzáadott értékében pedig csak 0,9 %-kal. A kontinens világgazdasági periferizálódását jeleníti meg, hogy míg a kontinens (beleértve Észak-Afrikát), a világexport 5,9 %-át adta 1980-ban, 2002-ben már csak a 2,1 %-át.

Afrika összesített gazdasági növekedése a hetvenes években még 4,3 %-os volt, a nyolcvanas években 2,1 %-os, a kilencvenes években 2,6 %-os. Mivel a lakosság növekedése a kontinensen a nyolcvanas években 2,9-, a kilencvenes években 2,5 %-ot tett ki éves átlagban, az egy főre jutó jövedelem összességében csökkent a két évtized folyamán. A gazdaság szerkezete nem modernizálódott, a feldolgozóipar aránya a GDP létrehozásában a kilencvenes években csökkent (2001-ben 14 %-ot tett ki), a bányászat súlya kicsit emelkedett (20%-ra), a mezőgazdaság szerepe stagnált (17 %), a szolgáltatásoké valamivel nőtt (47 %).

Afrikát mindezek alapján marginalizálódó kontinensek tartják, mely iránt nem érdeklődik a külföldi tőke. Valóban, glóbusunk összes direkt beruházásainak 1 %-a, a fejlődő országokba irányuló közvetlen befektetéseknek csak 3,7 % jutott Afrikának 2000-ben. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a külföldi tőke szerepe elhanyagolható lenne ebben a térségben. Saját vizsgálataim szerint – statisztikailag is követhetően – az afrikai kontinens GDP-jének közel felét közvetlenül a multinacionális monopóliumok realizálták már a 80-as évek elején. Közvetett módszerekkel pedig a nagyobbik felét.

A világgazdasági folyamatok összességében mégis e kontinens marginalizálódását, periferizálódását eredményezték az elmúlt évtizedekben. Ennek oka az, hogy a nyersanyag-kitermelés enklávé jellegű, a jövedelmek koncentráltak, a haszon nagy része külföldre távozik (a transznacionális befektetők jövedelmeként és pénzügyi befektetések formájában), továbbá elfolyik a helyi elitek háza táján. A kontinens fejletlen infrastruktúrája, képzetlen munkaereje nem teszi vonzóvá a feldolgozóipari transznacionális vállalatok számára. Az ipar legjelentősebb bázisai Fekete-Afrikában – kis túlzással – a Coca-Cola és egyéb üdítőt gyártó üzemek, helyi igényeket kielégítő dohánygyárak, a fafeldolgozók, terménytisztító és válogató vállalkozások, az ásványzúzdák, a helyi lakosság szerény igényeit kielégítő könnyűipari kisüzemek, az építőipar. A piacosítás, a magántulajdoni viszonyok kívülről is ösztönzött erősödése az eredeti tőkefelhalmozás során ismert jelenségekhez vezetett: egyes rétegek korábban nem tapasztalt méretű elnyomorodásához, éhezéséhez (például Malawiban 2001-ben).

A fekete-afrikai országok természetesen maguk is sokszínűek, a gazdasági-társadalmi fejlettség különböző fokain állnak, világgazdasági szerepükben is vannak sajátosságaik. Ezek alapján a következő csoportjaikat lehet elkülöníteni egymástól. [1]

• Önfenntartó gazdálkodással jellemezhető országok. Nomadizáló törzsi viszonyok jellemzik ezeket, a nemzetközi munkamegosztásba kevéssé kapcsolódtak be. (Példák: Etiópia, Csád, Mali.)
• Trópusi mezőgazdasággal jellemezhető országok. Ezen belül inkább kisbirtokokkal jellemezhető országok (Uganda, Elefántcsontpart, Ghána) és ültetvényes nagybirtokos típusúak (Kenya, Zimbabwe) különíthetőek el egymástól.
• Ásványi kincsekben gazdag országok. Ezekben a bányászat jellemzően szigetként van jelen a gazdaságban. (Példák: Zaire, Sierra Leone, Niger, s az iparral is rendelkező Dél-Afrika.) Külön alkategóriát képeznek az olajkitermelő országok (Nigéria, Brazzaville Kongó, Mozambik, Közép-Afrikai Köztársaság, Egyenlítői Guinea, Gabon).
• Munkaerő ellátó országok. Malawi, Botswana, Lesotho és Szváziföld vándormunkásai adják a végtelenül kizsákmányolt dolgozók egy jelentős részét a Dél-Afrikai köztársaság transznacionális vállalatok által működtetett arany- és egyéb ásványbányáiban. Ezekben az országokban a családok pénzjövedelmének nagy része ebből a forrásból táplálkozik.

A fekete kontinensen tehát nagy a szegénység, a gyors a népszaporulat, a lakosság harmada éhezik, az egészségügyi ellátás fejletlen, a népesség 10 %-a, a kontinens déli részén közel harmada HIV fertőzött.

A nemzetközi segítség elégtelen. 1992-ben még 32 dollárnyi hivatalos (állami és multilaterális) segély jutott egy főre számítva a kontinensen, 1998-ban csak 19 dollár. Igaz, a legszegényebb országok adósságának egy részét elengedték, ami a törlesztési kötelezettségeiket észrevehetően csökkentette. Összességében azonban a külföldi támogatás és a kontinens gazdasági növekedése – az IMF egyik legutóbbi jelentése szerint – elégtelen az ENSZ millenniumi célkitűzéseinek megvalósításához, nevezetesen ahhoz, hogy a szegények és az éhezők száma 2012-ig a felére csökkenjen.

A Közel-Kelet legtöbb országa, beleértve itt az észak-afrikaiakat, a 70-es években és a nyolcvanas évek első felében élték aranykorukat, főleg a szénhidrogének kétszeri árrobbanása miatt. Különösen az olajban gazdag, nem nagy lakosságú Öböl menti országokban (Kuvaitban, Katarban, Bahrainben, az Egyesült Arab Emirátusokban, Szaúd-Arábiában, mellettük az afrikai Líbiában) nőtt meg az egy főre jutó jövedelem olyan mértékben, hogy hatalmas infrastrukturális fejlesztéseket hajthattak végre, gazdaságfejlesztési programokba kezdhettek, a fejlett országokéval vetekedő szociális ellátó rendszereket alakítottak ki, sőt egyes közszolgáltatásokat ingyenessé tettek a bennszülötteknek. Egyes nagyobb országokban az olajbevétel szélesebb iparfejlesztési programok megvalósítását szolgálta (elsősorban a már afrikai Egyiptomban és Algériában, mellettük Iránban, Irakban, Szíriában). A térség leggazdagabb országai jelentős felesleges tőkével rendelkeztek, melynek egy részét a fejlett országokba „recirkulálták”, azaz visszafektették, a költségvetési kiadásoknak és a GDP állami újraelosztásának magas szintjére rendezkedtek be.

1986-ban azonban az olajár összeomlott, a korábbi szint felére-harmadára esett. Ekkor kiderült a térség gazdaságainak sebezhetősége. Bár a jövedelmek meghaladták a hatvanas évekét és az Öböl menti országokban többszörösét tették ki más fejlődő ország térségekének, az állami kiadásokat drasztikusan vissza kellett fogni. A térség egyes országai ekkor rohamosan eladósodtak. Az iparosítási programok a pénzhiány és a globalizációs piacnyitás következtében leálltak, a meglevő termelőüzemek egy része bezárt, a legjobbak a külföldi társaságok kezébe kerültek. Az iparosítási próbálkozások ellenére a térség exportjának 90 %-át ma is a szénhidrogének teszik ki. A fennmaradó 10 % pedig kevesebb, mint egy közepesen nagy európai ország kivitele. (A nem szénhidrogén export harmadát egyébként Izrael adja a térségben.)

A gazdasági nehézségek, a lakossági jövedelmek és a szociális juttatások drasztikus visszaesése sokkolta a térség országainak lakosságát. Ez a helyzet volt az alapja a fejlett országok elleni hangulatok és az iszlám fundamentalizmus erősödésének, a terrorizmus az elkeseredettség frusztrált megnyilvánulásává vált. Ezért figyelmeztetett Kofi Annan ENSZ főtitkár a 2004. évi februári davosi gazdasági csúcsértekezlet alkalmából, hogy a világ manapság sokat foglalkozik a terrorizmussal, de nem eleget a fejlődés problémáival.

---

[1] Szigetvári Tamás: Közel-Kelet és Afrika a világgazdaságban. alapján. A térség bemutatásában egyébként is erre az írásra támaszkodtam.