Áttekintés

A Távol-Kelet rendkívül sokszínű régiója a világnak. A fejlettségében az USA-hoz hasonlítható Japántól és a politikai-katonai nagyhatalom Kínai Népköztársaságtól kezdve a világ legszegényebb országai közé sorolható Laoszig vagy Kambodzsáig terjed az államok sora. Az egykor a fejlődő országokhoz sorolható újonnan iparosodott országok első hulláma [Dél-Korea (Koreai Köztársaság), Tajvan, Hongkong, Szingapúr] ma már az OECD-országok fejlettségi szintjét képviselik, Dél-Korea 1996-tól tagja az OECD-nek.

A nemzetközi fejlesztési programokra leginkább az indokínai szubrégió országai vannak rászorulva. Ezeknek az országoknak a gazdasági-társadalmi fejlődését jelentősen hátráltatta a humán és fizikai tőke pusztulása az egyes háborúk és polgárháborúk során, amelyeket először a gyarmatosítókkal, majd az Egyesült Államokkal szemben vívtak. A kambodzsai Pol Pot vezette uralom tovább tetézte mindezt és a polgárháborús helyzet (kisebb-nagyobb összecsapások, politikai gyilkosságok formájában) megszakításokkal a 90-es évekig fennmaradt. A 70-es, 80-as években nemcsak a szovjet és az amerikai érdekek csaptak össze, hanem a közeli Kínai Népköztársaságé is. Így lehetett az, hogy Vietnam és Kambodzsa egymás ellen is háborút vívott. A 90-es évek során az egyes országok kapcsolataikat normalizálták egymással, amely egyrészt megteremtette a békés gazdasági fejlődés esélyeit, másrészt jó alapul szolgált az indokínai szubrégión belüli és azon túlnyúló regionális együttműködéshez is.

A Kína Népköztársaság sok szempontból sajátos helyzetben van. Fejlettségi mutatói jogosulttá teszik a fejlesztési támogatásokra, ugyanakkor a keleti partvidék fejlettségi szintje az újonnan iparosodottak első hullámához hasonlítható. Kína politikai-katonai nagyhatalom, és az ezredfordulóra a világ ipari műhelyévé vált, ahol ma már nemcsak könnyűipari termékeket gyártanak, hanem az elektronikai késztermékek és alkatrészek egész sorát. Kína egyre komolyabb regionális hatalmi ambíciókkal bír a távol-keleti térségben, amelynek Kína regionális és globális gazdasági súlyának növekedése, a Délkelet-Ázsiában élő kínai származásúak továbbra is jelentős befolyása az oka. Kína már megkerülhetetlen versenytársává vált a délkelet-ázsiai országoknak a világpiacon.

Indonézia, Fülöp-szigetek és Thaiföld jogosult még nemzetközi fejlesztési támogatásokra. Malajzia mára gyakorlatilag kikerült a fogadó országok közül, tekintettel fejlettségi szintjére. Bár Thaiföldöt hasonló fejlettségi szintű országnak tekintik, egy főre eső GDP-je mindössze fele a malajziainak. Vietnam, Laosz, Kambodzsa és Myanmar esetében az egy főre eső GDP el sem éri, illetve alig haladja meg a napi 1 USA Dollárt.

Fontos megemlíteni, hogy nemcsak Kínán, hanem az egyes délkelet-ázsiai országokon belül is jelentős regionális fejlettségbeli különbségek tapasztalhatók. A gazdasági központoktól távolabb eső szigetek, hegyvidékek, az elhanyagolt vagy marginalizált etnikai kisebbségek lakta területek gyakran komoly lemaradásban vannak a nagyvárosoktól vagy a sűrűn lakott parti síkságoktól. Az Indonézia és a Fülöp-szigetek egyes területein tevékenykedő iszlám szeparatista mozgalmaknak is fontos táptalaját képezik a regionális fejlettségbeli különbségek.

A Kínai Népköztársaság

Kína gyors gazdasági növekedésére alapozva jelentős előrelépést tett a lakosság életszínvonalának javításában, azonban az átlagszámok mögött jelentős regionális különbségek húzódnak meg. A keleti tengerparti területek nagyvárosainak állandó lakossága az újonnan iparosodottak első hullámához, de legalábbis Délkelet-Ázsia fejlettebb országaihoz (Thaiföld, Malajzia) hasonló színvonalon él. Közel 200 millió emberről van szó. A belső, illetve a nyugati területeken azonban sokkal nehezebbek a megélhetés lehetőségei. A lakosság többsége a mezőgazdaságból él, amely gyakran pusztán az önellátást jelenti. A jövedelemi különbségek növekedésére jellemző, hogy a legfelső egyötöd a jövedelmek 50 százalékával bír, míg a legalsó mindössze 4,7 százalékával. Kína semmivel sem egyenlőbb ország más távol-keleti fejlődő országokhoz viszonyítva.

A szegényebb területekről milliók vándorolnak a keleti partvidék nagyvárosaiba, elsősorban munkavállalás céljából. Jelentős részük illegálisan kénytelen dolgozni, lakhatása nem megoldott, kialakulóban vannak a városszéli nyomornegyedek. Jelentős részük feketén dolgozik, ezért kikerül a szociális ellátórendszerből. A munkanélküliség rátája hivatalos adatok szerint 3 %, de független becslések szerint a 25 %-ot is meghaladja és a nem regisztrált munkanélkülieket is beleértve kb. 200 millió embert érint.

Egy másik fontos probléma a Kína Népköztársaságban a gabonák iránti lakossági kereslet kielégítése. Míg a 80-as években a gabonaimport a választékbővítést szolgálta, a 90-es évektől már a mennyiségi szempont vált meghatározóvá. A kínai mezőgazdaságban csökken a gabonatermelés és a különböző gabonafajtákkal bevetett terület is, mivel sok termelő a jövedelmezőbb terményekre (például zöldség, gyümölcs) áll át. Kína gabonaimportja 15 éven belül 30-50 millió tonnára, 2050-re akár 90 millió tonnára nőhet. Kérdéses, hogy a világpiaci kínálat lépést tud-e tartani ezzel. (Mészáros, 2004)

Kína energiaigénye gyorsan nő. A 80-as években még Kína is önellátó volt kőolaj- és földgáz készletekben. 1993-tól azonban már nem kerülhette el az olajimportot, amelynek nagy részét más országokból, Indonéziából, Venezuelából, Szudánból, Irántól, Líbiától kénytelen kielégíteni. (Mészáros, 2004) Miközben időnként olaj- és szénhiány lép fel, a környezetszennyezés máris súlyos probléma az ipari és nagyvárosi területeken.

Malajzia, Thaiföld, Indonézia

Az 1997-98-as pénzügyi válság és társadalmi hatásai

A fejlettebb Dél-Korea mellett elsősorban Indonéziát, Malajziát és Thaiföldet érintő pénzügyi válság közvetlen előzménye a rövid lejáratú (és a valutaárfolyam-kockázatok ellen nem biztosított) adósságok felhalmozódása, amelyeket túlnyomórészt magáncégek halmoztak fel hazai és külföldi bankokkal szemben, valamint a rövid lejáratú tőke nagy arányú beáramlása a helyi pénz- és tőkepiacokra. Mindez abból fakadt, hogy a vállalatok a csökkenő profitráta mellett is - folytatódó beruházási lázuk miatt - újabb hiteleket vettek fel. Az állam a folyó fizetési mérleghiány finanszírozása érdekében nem korlátozta a tőkebeáramlást. A térség országaiban túlzott beruházási boom és spekulációs buborék alakult ki.

Mi állt e folyamatok hátterében?

A 80-as években elinduló pénzügyi liberalizáció rendkívül felemás volt. A növekvő folyó fizetési mérlegdeficit finanszírozása érdekében egyre szabadabbá tették a külföldi tőke beáramlását. Ezen belül azonban a közvetlen tőkebefektetéseket, valamint a közép- és hosszú lejáratú tőkebeáramlást csak lassan liberalizálták, ami a rövid lejáratú finanszírozás felé terelte a hazai cégeket. Ezzel egy időben a vállalatokat erősen korlátozták a külföldi hitelek felvételében, ezért ezt a szerepet a bankok játszották el: az alacsonyabb külföldi kamatterhet jelentő hiteleket továbbhitelezhették a hazai vállalatoknak - magasabb kamatlábakkal. Az állam implicit garanciát vállalt az adósságok visszafizetésére, mentőövet nyújtott a bajba került vállalatoknak, ami mikrogazdasági szinten erősítette a felelőtlen, túlságosan nagy arányú és nagy kockázatú hitelfelvételt. A hitelek egy része spekulatív értékpapír- és ingatlanügyleteket finanszírozott, különösen Thaiföldön. Itt az offshore hitelfelvételt a kormányzat jelentős adókedvezményekkel támogatta, ami a rövid lejáratú adósságoknak a térségben általában tapasztaltnál is gyorsabb növekedéséhez vezetett. Az offshore pénzpiacokon igen komoly volt a spekulatív tőke jelentősége. Regionális verseny alakult ki a "legfontosabb pénzügyi központ" címéért, amelyben az előrébb járó Szingapúrhoz Thaiföld és Malajzia úgy kívánt felzárkózni, hogy tőzsdéik lehetőleg minél több mutatóban megközelítsék Tokiót és Hongkongot, továbbá offshore pénzpiacokat nyitottak. Megjegyzendő, hogy mindez az IMF és Világbank tudtával és beleegyezésével zajlott.

Latin-Amerikával szemben az adósságokat a 90-es évek első felében a magánszektor halmozta fel. Ugyancsak fontos különbség a latin-amerikai adósságválsággal küzdő országokhoz képest, hogy a költségvetés nem mutatott jelentős deficitet a válságot megelőzően, és a magas folyó fizetési mérleghiány csak a válságot megelőző néhány évben volt jellemző.

Ami a reálszférát illeti, 1996-ban a világpiac növekedése lelassult, ami kedvezőtlenül érintette az erősen exportorientált Indonéziát, Malajziát és Thaiföldet is. A félvezetők, chipek iránti kereslet csökkenése, e termékek árainak zuhanása negatívan érintette Malajziát és Thaiföldet, amelyek a 90-es évek első felében jelentős gyártókká és exportőrökké nőtték ki magukat. Kína 1994-ben leértékelte valutáját és ipari kapacitásainak gyors bővülésével még jelentősebb versenyt támasztott a világpiacon. Az export növekedési üteme 1996-ban, Malajziában és Indonéziában jelentősen lelassult, Thaiföld kivitele pedig csökkent. A folyó fizetési mérleg deficitje a 90-es évek közepére Malajziában és Thaiföldön is meghaladta a GDP 8 %-át. A thai gazdaság 1996-os különösen gyenge mutatói a befektetők bizalmának megrendüléséhez vezettek, majd eluralkodott és tovaterjedt a pánik. (Bassa, 2003) Mindhárom országra, de különösen Thaiföldre igaz, hogy a romló külgazdasági egyensúly ellenére nem értékelték le a hazai valutát, fenntartották a többé-kevésbé a dollárhoz rögzített árfolyamot félve az inflációtól. A központi bank sem emelte meg a kamatlábakat. Ehelyett, minden eredmény nélkül, sok milliárd USD-t költöttek a hazai valuták árfolyamának megvédésére tovább csökkentve ezzel a devizatartalékokat, növelve a pánik valószínűségét.

A bizalomvesztés és pánik eredményeként a rövid lejáratú tőke menekülni kezdett Thaiföldről 1997 első hónapjaitól, amit a vállalatok és bankok csődjei követtek. Ez tovább erősítette a válságérzetet, ami lényegében az egész régió megítélését alapvetően megváltoztatta. Az IMF javaslatára bevezetett gazdaságpolitikák nyomán leértékelődő valuták, valamint a zuhanó eszközárak újabb vállalatok csődjéhez vezettek. A globális piac nem tudta már megkülönböztetni a jól és rosszul működő vállalatokat, így a viszonylag jól működő cégek közül is sok csődbe ment.

Fontos kiemelni Malajzia kedvezőbb helyzetét, ahol a külföldről, valamint a Malajziában működő külföldi bankoktól való hitelfelvételt erősebben ellenőrizte az állam. Így a bankok kevésbé adósodtak el a külföld felé, a hazai vállalatok a hazai bankokkal szemben viszont jóval inkább, s gyakran rövid lejáratra. A részvényvásárlások formájában zajló tőkebeáramlás itt is felgyorsult a 90-es évek elején, de a rövid lejáratú tőkebeáramlás aránya a teljes tőkebeáramláson belül jóval 30 % alatt maradt. Az ország viszonylag kedvezőbb helyzetére és a nemzetközi pénzügyi körök iránt táplált ellenérzéseire támaszkodva Malajzia nem fogadta el az IMF-csomagot és – részlegesen – korlátozott egyes tőkeáramlásokat.

A válság társadalmi hatásai

Malajziában a reálbérek átlagosan csak 1,1 %-kal estek a válság mélypontját jelentő 1998-as évben. Malajziában a jövedelmek visszaesésében jóval jelentősebb tényező volt a foglalkoztatottak számának visszaesése, azonban ez szinte kizárólag a 300 000 külföldi munkavállaló (a teljes munkaerő kb. 3 %-a) elbocsátásából adódott. Malajziában a válságidőszaktól gyakorlatilag függetlenül csökkent a szegények száma. A napi 2 USD-nél kevesebből élők aránya az 1996-os 11,5 %-ról 2002-ig 4 %-ra csökkent.

A válság társadalmi hatásai Indonéziában voltak a legsúlyosabbak, ahol 1998-ban 41%-kal csökkentek a reálbérek és 1999-et követően nőtt a munkanélküliség, s 2002-ben már meghaladta a 9 %-ot. Az élelmiszerárak emelkedésének lelassulása és egyes juttatások bérbe való beépítése nyomán Indonéziában 2002 közepére a feldolgozóipari reálbérek 35 %-kal magasabbak voltak, mint 1996 közepén. Ugyanakkor a válságot követően is csak évi 1 %-kal emelkedtek a reálbérek a mezőgazdaságban, amelyek 2002-ben is 12 %-kal az 1996-os szint alatt maradtak. A mezőgazdaságban dolgozók nagyrészt az informális gazdasághoz tartoznak. A teljes munkaerő kétharmada dolgozik az informális gazdaságban, amelyet nem érintettek a korábban említett béremelkedések. Évente 2-2,5 millió fiatal lép a munkaerőpiacra. A viszonylag lassú gazdasági növekedés körülményei között sokan közülük nem találnak állást. A munkanélküliek 61 %-a a 15-24 éves korosztályba tartozik.

Indonéziában a szegénységi küszöb alatt élők aránya 1996-ig 11,3 %-ra csökkent, a válság nyomán azonban közel 30 %-ra emelkedett, 2000-2002-ben 16-19 % között volt. A szegények arányának csökkenése Indonéziában a válság után nem volt töretlen tendencia. 2002-ben például 2001-hez képest nőtt a szegények aránya, a rizs árának emelkedése miatt, amely továbbra is alapvető tényező a szegények arányának alakulásában. A Világbank szerint a szegények száma a 90-es évek első felében valamivel 30 millió alatt, a harmadik évezred első éveiben valamivel 35 millió fölött mozgott. A szegények aránya és abszolút száma a válság előtti időszak (1990-96) szintje felett volt még 2002-ben is. Indonéziában ugyan tízmilliók emelkedtek ki 40 év alatt az abszolút szegénységből, de nagy részük bizonytalan helyzetben maradt, nem sokkal a létminimum fölött élve. Közülük sokan ismét visszacsúsztak a szegénység és az alultápláltság viszonyaiba a válság nyomán.

Thaiföldön a válság nyomán a munkanélküliség igen alacsony (1995-ben 1,1 %-os) rátája 1998-ra 3,4 %-ig emelkedett. A bérek a kritikus 1998-as évben 4,6 %-kal csökkentek. A három ország közül egyedül itt csökkent a válság utáni időszakban a munkanélküliség rátája, amely 2002-ben 2,4 % volt. Ez azonban a válság előtti 1 %-os szinthez képest magasnak mondható. Thaiföldön viszont - Indonéziához hasonlóan - a válság idején jelentősen megnőtt a szegénységben élők aránya. 1999-2002 között azonban a szegények arányát sikerült 10,4 %-ra leszorítani, ami alacsonyabb, mint a válság előtt.

A válság előtti években a gazdagabb Malajziában mutatkoztak a legnagyobb jövedelmi különbségek, míg Indonéziában a legkisebbek. Thaiföld a két ország között helyezkedik el. Úgy tűnik, hogy a három országban az egy főre eső jövedelmek magasabb szintje, (illetve emelkedése) nagyobb, (illetve növekvő) jövedelmi egyenlőtlenségekkel jár együtt.

A válság idején a jövedelmi különbségek igen enyhén, de csökkentek. A felső ötöd részesedése csökkent, a középső ötödök javára. Valószínűleg a pénzügyi vagy ingatlan-befektetésekkel rendelkezőkről, közepes méretű cégek tulajdonosairól, menedzsereiről van szó, akik jövedelmeit a pénzügyi válság és a vállalati csődhullám erősen megcsapolta. A legfelsőbb jövedelmi réteg azonban jövedelemcsökkenés mellett sem süllyedt szegénységbe.

A válságot követően néhány hónapig az IMF által javasolt és a helyi kormányok által elfogadott restrikciós politikák voltak a jellemzőek, de ezt követően ismét megjelentek a keresletélénkítő gazdaságpolitika elemei. Így emelték a közalkalmazottak fizetését és adókedvezményeket vezettek be. Az igen gyenge szociális háló fokozatos kiépítése is elindult. Ugyanakkor az állami szféra thaiföldi és indonéziai decentralizációja - a politikailag kedvező változásokkal párhuzamosan - túl helyi szinten lyukakat, zavarokat teremthet az állam által szervezett funkciók (például közoktatás) ellátásában és finanszírozásában.

Vietnam

Vietnamban késve és tompítva lehetett csak érezni a pénzügyi válság hatását. Ennek az volt a közvetlen oka, hogy kialakulatlan volt a pénz- és tőkepiac, tőzsde nincsen, a hazai valuta nem volt konvertibilis. Így a térségen végigsöprő részvényárzuhanás nem terjedt át az országra. A dong árfolyama is csak kisebb mértékben és késve csökkent. A válság hatása inkább 2000-től érződött mikor maguk a legsúlyosabban érintett országok (Thaiföld, Indonézia, Dél-Korea) már elkezdtek kilábalni abból. A külföldi tőke, amelynek a megjelenését már a 80-as évek végén engedélyezték, komoly szerepet tölt be a könnyűiparban, az utóbbi években pedig az elektronikai és autóipari beruházások is egyre jelentősebbek. Vietnamban, hasonlóan más indokínai országokhoz, a jövedelem-eloszlás kiegyensúlyozottabb, amely a magánszektor kisebb arányával magyarázható. Vietnam fejlettségi szintjét tekintve a UNDP szerint utolérte Indonéziát (112, illetve 111. hely), a közoktatás, a TBC fertőzöttség mutatószámait tekintve kedvezőbb értékelést kapott. (UNDP, 2004)

Laosz

Laoszt igen szoros gazdasági szálak fűzik Thaiföldhöz, amely legfontosabb kereskedelmi partnere és befektetési forrása, de a pénzügyi válság kiinduló országa is volt. A pénzügyi válság nyomán a laoszi valuta értéke (az USA Dollárhoz mérten) 90 %-kal csökkent, az infláció pedig háromszámjegyűre ugrott 1998-ban. 1999 restrikciós intézkedéseket vezettek be. A gazdasági növekedés a 90-es éve közepének 7 %-os éves szintjéről 4-5 %-ra csökkent 1998 óta. A turizmustól várnak némi lendületet, a jövedelmek nagy részét azonban továbbra is, a főleg az önfenntartást jelentő mezőgazdaság mellett, az elektromos energia termelése (vízerőművek), a fakitermelés és a textil-, illetve kézműipar adja. A kevesebb, mint 6 milliós lakossággal bíró ország nem rendelkezik tengerparttal, így a halászat, a közlekedés, a turizmus, a kőolaj- és földgázkincsek áldásaiból nem részesedik az ország. A Mekong folyó viszont központi szerepet tölt be a belföldi közlekedésben, édesvízi halászatban, öntözésben, és mellékfolyóin az energia- termelésében. Laoszt a Human Development Index (HDI) rangsorában a Távol-Keleten belül az utolsó helyre teszi az UNDP. (Mintegy 180 országból a 135. helyen szerepel.) Ugyanakkor 1990-2002 között több oktatási és egészségügyi mutatószám látványosabban javult, mint Myanmar vagy Kambodzsa esetében.

Kambodzsa

Kambodzsában, 1992-ben lezárult a polgárháborús időszak, de 1997-98-ban ismét kiéleződtek a politikai feszültségek, amelyek az ellenzék egyes tagjainak meggyilkolásában, külföldre űzésében csúcsosodtak ki. Mára stabilizálódott a helyzet. A 90-es évek végén a külföldről származó segélyek, fejlesztési támogatások a GDP egyhetedét tették ki. A csempészés igen jelentős probléma, talán itt a legsúlyosabb a szubrégióban, amely a fegyverek és drogok mellett az emberkereskedelmet is magában foglalja. A maláj tőke elsősorban az infrastrukturális projektekben, illetve a szállodák építésében jelent meg. Tajvani vállalatok a könnyűipart célozták meg, de a Kínai Népköztársaságból is érkeznek befektetők. UNDP HDI rangsorában, 2004-ben a 130 helyen szerepelt az ország.

Myanmar

Myanmar (régebbi nevén: Burma) gazdaságára rányomja a bélyegét az elzárkózó rendszer által fegyverkezésre költött összeg, amely 1996-ban a központi költségvetési kiadások felét tette ki. (The Economist, July 26, 1997, p. 51.) Bár az emberi jogok megsértésére való hivatkozással az USA és az Európai Unió és egyes országai részben bojkottálják a kapcsolatokat az országgal, a kihasználatlan befektetési lehetőségek miatt az üzleti szféra részéről erősödik a nyomás a kapcsolatok erősebb fejlesztése érdekében. 1998 óta Japán segélyeket nyújt Myanmarnak. UNDP HDI rangsorban a 132.

A jelen és a jövő kihívásai a Távol-Keleten

Az indokínai országok, valamint az újonnan iparosodott délkelet-ázsiai országok szegényebb régiói számára hosszú évtizedek lemaradásának behozása a legjelentősebb probléma. A legfontosabb kihívások a vidéki lakosság szociális helyzetének javítása, a mezőgazdaság modernizációja, az infrastruktúra fejlesztése. A 2004. december 26-i földrengés okozta szökőár (cunami) hasonló feladatokat jelent a katasztrófa sújtotta területeken.

A demográfia trendek önmagukban nem jelentenek komoly kihívást, a fejlődő világon belül a tárgyalt országokban volt a legkisebb a népességnövekedés üteme az elmúlt három évtizedben. A családtervezési programok, illetve az értékrendbeli változások nyomán az 1,8 - 2,5 % közötti népességnövekedés Kambodzsa és Laosz kivételével 2 % alá csökkent a 3. évezred elejére. Kínában az 1975-2002 közötti időszak 1,6 %-os rátája a 2002-2015 között várhatóan már csak 0,6 % lesz. (UNDP, 2004) A népesség a legtöbb távol-keleti fejlődő országban igen fiatal, de Vietnamban a munkaképes korúak aránya már nem növekszik. A gazdasági növekedés és szerkezetváltozás nem feltétlenül tud munkát adni a munkaerőpiacra újonnan belépők számára. Kínában az állami vállalatok átalakítása is növeli a munkanélküliséget.

Az egészségügy terén a legtöbb távol-keleti ország jelentős javulást mutatott az elmúlt 30 évben. A csecsemőhalálozások aránya 1000 lakoshoz viszonyítva Kambodzsában, Myanmarban és Laoszban haladja meg a fejlődő országok globális átlagát, máshol annak felét sem érik el. A HIV pozitívok száma 8 millió Ázsiában, de ebből kb. 5 millióan Indiában élnek. A teljes lakosság arányában, Kambodzsában, Thaiföldön és Myanmarban a legsúlyosabb a helyzet, bár Thaiföldön az új fertőzések száma csökkent a 90-es években. Mindez összefüggésben van a prostitúció és a droghasználat szintjével. Abszolút számukat tekintve Kínában már több fertőzött él, mint Thaiföldön: kb. 1 millió ember. A HIV-AIDS szempontjából Afrika után a Távol-Kelet a legfertőzöttebb területe a világnak.

A magánszektor szerepe az indokínai szubrégió legtöbb országában folyamatosan nő. Az önfenntartó mezőgazdaságtól az árutermelő mezőgazdaság irányába mozdulnak el ezek az országok. Az élelmiszeripar a legkevésbé fejlett országokban csak most indul igazán fejlődésnek. Az országok gazdasági szerkezetében egyre nagyobb súlyt képvisel a feldolgozóipar. A gazdasági reformok nyomán azt is remélik, hogy az informális gazdaság súlya csökken. Nem elhanyagolható az informális kereskedelem az egyes indokínai országok között, amely akár az elszámolt forgalom 30-50 %-át is kiteheti. Ebben szerepet játszik a drogkereskedelem is, hiszen itt található az ópiumkereskedelem egyik kiindulópontja a világban.

Integrációs törekvések a Távol-Keleten

A hidegháború végével új lehetőségek nyíltak a regionális gazdasági együttműködésre és földrajzi szélesítésére Délkelet-Ázsiában.

A térség gazdasági integrációs törekvéseit leginkább az ASEAN (Délkelet-Ázsiai Nemzetek Szövetsége) jeleníti meg. Míg a szervezet megalakulásában (1967) fontos szerepet játszott a régióbeli kommunista befolyás visszaszorítása, a hidegháború befejeződése nyomán a gazdasági együttműködésnek próbáltak nagyobb hangsúlyt adni, és felvették tagjaik közé Vietnamot is 1995-ben, annak ellenére, hogy az továbbra is egypárti kommunista kormányzás rendszerében működik. Később a szervezet tagja lett Laosz, Myanmar (1997) és Kambodzsa (1999) is. A gazdasági integrációt fékezi, így az ASEAN szabadkereskedelmi övezetének az AFTA (ASEAN Szabadkereskedelmi Térség) sikerességének is határt szabott, hogy a régión belüli kereskedelmi és beruházási kapcsolatok jóval gyengébbek, mint a Japánhoz vagy az USA-hoz fűződő kapcsolatok. Az 1997-98-as pénzügyi válság ráadásul a versenyhelyzetet élezte (a helyi valuták kompetitív leértékelésén és a liberalizációs politikák újabb lendületén keresztül).

Az 1997-98-as pénzügyi válság átmenetileg gyengítette a délkelet-ázsiai országok között együttműködést, de éppen a válságra válaszul az egyes országok új életet leheltek a regionális kooperációba. A pénzügyi kapcsolatok erősítésétől azt várják, hogy együtt hatékonyabban képesek megküzdeni a nemzetközi pénzpiaci kockázatokkal. Kína előretörése nyomán az ASEAN-nal tervbe vették egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását. Az ún. ASEAN+3 együttműködés keretében Kína mellett Japánnal és Dél-Koreával is folyamatosak a konzultációk. A Japán által Szingapúrral megkötött szabadkereskedelmi megállapodás (2002) hasonló bilaterális megállapodások megkötésének nyitányát jelenti. A folyamat nem tűnik gyorsnak, de egy évtizeden belül elképzelhető, hogy a Távol-Kelet egy regionális szabadkereskedelmi övezetté válik.

Nemzetközi fejlesztési programok az indokínai szubrégióban

A Nagy Mekong Fejlesztési Övezet elképzelését is 1992-ben hirdették meg, nagyrészt az Ázsiai Fejlesztési Bank (ADB) támogatásával. Ez elsősorban az infrastruktúra és az energiatermelés állapotának javítását tűzte ki célul, különösen a közutak, az elektromos távvezetékek, valamint a vízerőművek fejlesztését.

Emellett további szubregionális programok léteznek, mint például a); a Thaiföld által elindított ún. Economic Cooperation Strategy (ECS), amely a szomszédos Laosz, Kambodzsa és Myanmar fejlődését hivatott elősegíteni a thai gazdasági érdekek figyelembe vételével. Maga az Ázsiai Fejlesztési Bank is azt hangsúlyozza, hogy ezek nem intézményes, hanem piaci jellegű integrációk, amelyek a nemzetközi üzleti tevékenységek megkönnyítését célozzák.

Így a segélyezésben és általában a fejlesztési együttműködésben az ENSZ szervezetei, illetve – bilaterális alapon - egyes fejlett országok (különösen Japán) játsszák a legfontosabb szerepet. Fontos kiemelni, hogy Vietnam a magyar nemzetközi fejlesztési együttműködési politika egyik stratégiai partnerországa (összesen négy ilyen ország van a világban), de Laosz, Kambodzsa, Kína és Mongólia is részese kisebb, magyar finanszírozású fejlesztési programoknak.

---

Hivatkozások

ADB (2004) The Mekong Region: Economic Overview, Asian Development Bank, http://www.adb.org/Documents/Reports/MREO/default.asp

Bassa, Zoltán (2003) Beruházások és gazdasági növekedés Indonéziában, Malajziában és Thaiföldön a 90-es években, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budpeat, kézirat.

Bassa, Zoltán – Buzás, Sándor – Ludvig, Zsuzsa - Majoros, Pál – Székely-Doby, András – Szigetvári, Tamás (2004) Világgazdasági Régiók, Perfekt Kiadó, Budapest.

Mészáros, Klára (2004) Fordulópont Kína és DK-Ázsia viszonylatában – tapasztalatok, okok és kilátások. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest. Készült az Ehrlich Éva vezette T 029143 OTKA keretében,

UNDP (2004) Human Development Report 2004, http://www.undp.org elérés dátuma: 2004. november 20.