A fejlődés fogalma, problémái és a tudományok

A fejlődés problémája ősidők óta foglalkoztatja a gondolkodókat, s már az ókor filozófusai közül is sokan megértették, hogy ennek lényege az állandó változás, az átalakulás. A XIX. században kezdtek azonban komolyan foglalkozni azzal a problémával, hogy miképpen, milyen tényezők hatására fejlődnek a társadalmak. Ebben a természettudományok fejlődése is igen jelentős szerepet játszott. Darwin munkássága forradalmi jelentőségű volt a biológiában s a fajok eredetéről szóló munkája a fejlődés evolúciós jellegét emelte ki. Megjelent azonban a társadalomban is, különösen a XIX. század angliai és amerikai liberalizmusának eszmevilágában, sőt később is a fejlődő országokkal kapcsolatban. [1] Hegel és más német filozófusok a fejlődés lényegét igyekeztek meghatározni s gyakran igen sajátos következtetésekre jutottak. Hegel például az emberiség fejlődését a modern állammal azonosította, amelyet úgy tekintett, mint Isten menetelését a földön. [2] Marx és követőinek munkássága a társadalmak átalakulásának lényegére keresett magyarázatot, s a termelőerők és a termelési viszonyok konfliktusba kerülésében, a változások evolúciós és forradalmi jellegének dialektikájában látta a történelmi átalakulások lényegét. Népszerűek voltak és időnként ma is szerepelnek a fejlődés sajátosságaival, a jelentkező problémák hasonlóságával kapcsolatban a különböző történelmi, társadalmi, technikai, hatalmi ciklusokra vonatkozó, s a változásokat lényegében ezzel magyarázó elméletek. Ugyancsak fontos összefüggéseket világítottak meg a növekedés és fejlődés fogalmának összefüggéseivel, a fejlődés egyenlőtlenségeivel foglalkozó elméletek is.

Előadásom keretében természetesen nem általában a fejlődés problematikájával, hanem ennek egy lényeges kérdésével foglalkozom, a fejlődő világban megindult és folyamatban lévő hatalmas történelmi átalakulással illetve ennek tükröződésével a társadalomtudományokban. Elengedhetetlen azonban néhány általános összefüggés megvilágítása.

Témánk döntően a vonatkozó elméletekkel kapcsolatos. Az elmélet fogalmát a különböző társadalomtudományok és iskolák eltérő módon értelmezik. Abban általában egyetértenek, hogy az elméletek elvontak. Abban a tekintetben azonban már eltérőek a vélemények, hogy mennyire lehet és kell azokat általános érvényűeknek tekinteni. (A legtöbb elmélet csak meghatározott feltételek mellet tekinthető érvényesnek.) Eltérnek természetesen a vélemények azzal kapcsolatban is, hogy mi az elméletek forrása és szerepe. Az egyik felfogás szerint az elmélet a tudós által kialakított tudományos hipotézis folyamatok, jelenségek magyarázatára. A történelmi determinizmus és a predesztináció tekinthető például ilyen megközelítésnek. Egy másik felfogás hívei valamilyen alapigazságot, vagy centrális fontosságú tényezőt un. paradigmát keresnek, amely körül a gondolatok, a magyarázhatok felépíthetők. Korunkban például a globalizációt tekintik egyesek ilyen paradigmának. Sok tudós végkövetkeztetésként fogja fel az elméletet, amelyik a valóság általánosításának eredménye, az ebből való következtetések levonása.

Megoszlanak a vélemények az elméletek szerepéről, jelentőségéről is. Egyes tudósok a folyamatok és jelenségek magyarázatát, mások a normatív megközelítést tartják az elmélet fő feladatának. Korunkban egyre többen tekintik az iránymutatást, a cselekvés ösztönzését az elmélet egyik fő feladatának.

A fejlődéselméletek a dekolonizáció korában

A világpolitikában és a világgazdaságban a dekolonizáció nyomán megszületett új (vagy újjászületett államok) fejlődésének jövőjével kapcsolatos elméletek a fejlődéselméletek sajátos területét képviselik. Általános és specifikus célokat igyekeznek meghatározni, magyarázatokat és feltételeket ajánlanak, ösztönzőket és korlátokat jelölnek meg, s különböző tudományágakra támaszkodnak. Különböző társadalomtudományi iskolákat és irányzatokat képviselnek. A kor jelentős társadalomtudósai, közgazdászai, szociológusai, politikai tudományokkal foglalkozó kutatói, és antropológusai tartoztak a “fejlődéstudományok” címen megindult tudományterület korai művelői közé a XX. század közepén. Magyarországon is megkezdődött a kutatómunka. Azok a tudósok, akik a hatvanas és a hetvenes években Magyarországon a fejlődő országok problémáival, a fejlődésre vonatkozó elméletekkel és a harmadik világban végbemenő változásokkal foglalkoztak, sok tekintetben jobban értették a volt szocialista országok gondjainak forrásait, belső és nemzetközi társadalmi és problémáinak okait is. Nemcsak a problémák és forrásaik, hanem kezelésük nehézségei is hasonlóak voltak. A fejlődő és a volt szocialista országok is lényegében a világgazdaság peremén helyezkedek el.

A fejlődés problémáinak és feltételeinek kutatása elengedhetetlenné tette elmaradottságuk fokozatainak külső és belső, társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági okainak megvilágítását is. Az elmaradottság okaival kapcsolatban is sokfajta magyarázat született, különböző elméletek fogalmazódtak meg. Ezek között voltak un. egytényezős elméletek és komplex megközelítések. Az egytényezős elméletek között jelentős volt. A nemzetközi kizsákmányolás és gyarmatosítás elmarasztalása, a lakosság alacsony kulturális színvonalával összefüggő magyarázat, a politikai és gazdasági intézmények fejletlenségének vagy a felhalmozás alacsony szintjének kiemelése stb. A téma elméleti összefüggéseinek és gyakorlati problematikájának kutatói közül többen megértették a soktényezős és halmozott ok-okozati összefüggések szerepét, vagyis azt, hogy az elmaradottságot sehol sem lehetett egyetlen okra visszavezetni. (Myrdal, Singer, Bognar, Szentes). Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a fejlődés sem értelmezhető és nem is valósítható meg csupán gazdasági vagy kulturális eszközökkel, s a gyarmatosítás felszámolása, vagy a volt szocialista országok esetében, a kiszakadás a kapitalista világgazdaság kereteiből, nem vezetnek automatikusan az elmaradottság felszámolhatóságához.

1. A fejlődésre vonatkozó elméletek kezelése XXI. század elején sok tekintetben könnyebb, sok tekintetben nehezebb, mint a XX. század közepén volt, amikor elkezdődött egy új globális vita a téma értelmezéséről. A XX. század rendkívül sok és szerteágazó példával gazdagította a társadalmi és gazdasági átalakulások történetét. Az orosz forradalom egy új, a politikai struktúra által diktált, a kötelező erejű központi tervezésre és a társadalom felülről kezdeményezett központi döntésekre épített átalakítására alapozott “diktatórikus” fejlesztési modellt eredményezett, amelynek vitathatatlan eredményei voltak az ország modernizálásában. Ugyancsak a XX. század hozta magával ennek a modellnek a bukását. Sajátos és sikeres modellként jelent meg a XIX. és a XX. században Japán fejlődése, amelyik ugyancsak a XX. század során jutott el teljesítőképessége korlátaihoz, bizonyos elemeinek ellehetetlenüléséhez. Igen sok önálló elemet tartalmazott a sok megrázkódtatáson keresztül változó kina fejlődési modell is. Ezek a modellek, sikereikkel és kudarcaikkal egyaránt gazdagították a fejlődésre vonatkozó elméleteket is. Megvilágították például a kezdeti feltételek eltéréseinek fontosságát, a külső és belső tényező szerepét, a politikai közeg jelentőségét, valamint az intézmények minőségének következményeit.
2. Sokat fejlődött a tudomány a társadalmi-gazdasági fejlődés fogalmának értelmezésében. Ma már közelebb állnak a társdalomtudományok a biológiához a fejlődés fogalmának meghatározásában, (ahonnan valószínűleg a fogalmat átvették) legalábbis abban az értelemben, hogy a fejlődésben megkülönböztetnek fokozatos és radikális változást, s olyan folyamatként fogják fel, amelyik kumulatív, mennyiségi és minőségi, tehát mérhető és mennyiségileg nem mérhető változások összességét jelenti. Gunnar Myrdal, akit joggal tekinthetünk a gazdasági fejlődés egyik legkiválóbb szakértőjének, a fejlődést az elmaradottságból való kilábalás folyamataként határozta meg, de hozzátette, hogy sem az elmaradottságra, sem a fejlődésre nincs jó meghatározás [3]. A Webster Encyclopédia a fejlődést a korábbiaknál jobb képességek és léhatőségek kialakításának folyamataként értelmezte. A fejlődést sokan és hosszú időn át azonosan értelmezték, sőt értelmezik ma is a gazdasági növekedéssel, amelyik kétségtelenül központi jelentőségű összetevője a fejlődésnek. A társadalmak azonban állandó átalakulások folyamatában élnek, amelyik lehet fejlődés vagy hanyatlás, vagy egyszerre mindkettő. Ritkábban előfordulnak gyors, minőségi transzformációk, amelyek egyidejűleg mennek végbe a politikai, gazdasági és intézménybeli dimenziókban. Ezekhez a kulturális dimenzió rendszerint lassabban alkalmazkodik. Lényegesnek tekintik egyesek a fejlődés lélektani vonatkozásait is” A fejlődés, írja a téma egyik kiváló szakértője “ sokkal több, mint társadalmi-gazdasági törekvés; ez egy elképzelés, amelyik modellezi a valóságot, egy mítosz, amelyik megnyugtatja a társadalmakat, egy fantázia, amely szenvedélyeket szabadít fel, lényegében a tényleges eredményektől és racionális következtetésektől függetlenül. Ezek nem azért jelennek meg és tűnnek el, mert helyesek vagy helytelenek, hanem azért, mert ígéretesek vagy elfogadhatatlanok az adott társadalom számára” [4] Ezekben a kérdésekben természetesen továbbra is viták folynak. Különösen vitatott kérdés az, hogy az emberi társadalom fejlődése azonosítható-e a modernizációval, s ha igen, akkor a modernizációnak a világfejlődésben csak egy modellje lehetséges, vagy kialakultak, illetve kialakulhatnak különböző modernizációs utak? A hatvanas évek közepe óta érdekes vita folyik a szovjet, a japán az európai vagy az amerikai típusú fejlődés realitásáról, mint modernizációs példáról a fejlődő országok számára. W.W. Rostow ismert amerikai közgazdász és gazdaságtörténész “A gazdasági fejlődés fokozatai” (The Stages of Economic Growth) c. 1961-ben megjelent, s “Egy Nem Kommunista Kiáltvány” alcímet is viselő munkájában, egy olyan fejlődési utat általánosított, amelyik a hagyományos társadalmakból kiindulva, több fokozatban a tömegfogyasztás társadalmáig jut el. Lényegében általánosította a fejlett nyugati országok útját. A teljesség kedvéért meg kell jegyezni, hogy jóval Rostow munkássága előtt foglalkoztak már a tudósok a társadalmak és a gazdaságok fejlődésének fokozataival. Ezeket egyesek a társadalmi formációk jellegéhez, mások a meghatározó termelési illetve szolgáltató tevékenységekhez s a technikai fejlődéshez kapcsolták. Lényegét tekintve minden un. modernizációs megközelítés a társadalmak átalakulásának a tudományos és műszaki fejlődésre épülő interpretálása. Ez azonban nem zárja ki a kiindulásokból és a konkrét lehetőségekből valamint stratégiákból adódó feltételek jelentős eltéréseinek elismerését.
3. A fejlődés témájával ma már szinte valamennyi társadalomtudomány foglalkozik, a nyelvtudománytól a közgazdaságtudományig. Ezek növekvő mértékben beépítették saját diszciplínájukba a fejlődés problematikáját. Esetenként önálló tudományterületek jöttek létre, például a fejődés-gazdaságtan vagy a fejlődés-szociológia. Ezek részben tudományos hipotézisek alapján, részben a gyakorlati tapasztalatok alapján különböző elméleteket, modelleket alakítottak ki, amelyek az elmúlt évtizedekben sokat változtak, de részben megőrizték kapcsolódásukat valamilyen nagy elméleti irányzathoz.

Kérdések és válaszkeresés

Előadásom keretében természetesen elsősorban a közgazdasági elméletekkel kívánok foglalkozni. Mint közismert, minden elmélet értéke attól függ, hogy mennyire alkalmas az adott terület folyamatainak magyarázatára, mennyire képes irányt mutatni a gyakorlati döntések számára és hogy mennyire lehetséges alapvető pilléreit, állításait a változások előrejelzésére használni. Ezek a követelmények több lényeges tényezőtől függnek, de három ezek közül különösen fontos:

1. Mennyire helyesek az általuk megfogalmazott kérdések, amelyekre választ keresnek?
2. A tudósok, akik az adott elméleteket megfogalmazták, mennyire ismerik egyrészt az adott területeket, ezek szélesebb összefüggéseit, s milyen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek a főbb jellemző folyamatok terén?
3. Mennyire megalapozottak, mennyire tudományosak módszereik?

A fejlődés gazdaságtana kialakulásának kezdeti szakaszában, az elméletek kialakításában és a különböző modellek felépítésében számos kiváló közgazdász dolgozott. Ezek közé tartozott Myrdal, Prebish, Singer, Lewis, Clark, Timbergen, Streeten, Mahalanobis, Bognar és több más tudós. Tapasztalataik részben a két világháború közötti válsághelyzetekben, részben a háború alatti és utáni tervezésben, részben pedig adott elmaradott országok sajátos helyzetében gyökereztek. Inkább pragmatikus hozzáállás, mint ideológiai kötődés jellemezte gondolkodásukat. Elméleti szempontból is eklektikusok voltak. Befolyásolta nézeteiket a marxizmus, illetve ennek alkalmazása, a keynesizmus, sőt a liberalizmusnak egy sajátos, pragmatikus értelmezése is, amelyik nem zárta ki a piaci folyamatok fontosságának elismerését. Jól ismerték a világot és saját országuk gazdaságát is.

A főbb kérdések, amelyeket megfogalmaztak, amelyekre választ kerestek, a következők voltak:

• Melyek az elmaradottság alapvető okai és következményei s milyen tényezők hatására oszlott meg a világ fejlett ipari és elmaradott agrár országokra és társadalmakra?
• Milyen gazdasági és társadalmi következményekkel jártak a nemzetközi függőségi viszonyok?
• Melyek a fejlődés, a modernizáció, a felzárkózás leghatékonyabb útjai, vagy modelljei?
• Miképpen lehet alapvetően stagnáló, hagyományos társadalmakat átalakítani, modernizálni?
• Melyek a legjobb, leghatékonyabb eszközök a modernizációs folyamatok megindítására és végrehajtására a különböző nemzetgazdaságokban? Mennyire lehet ezt a folyamatot a piaci folyamatokra bízni, s milyen szerepe lehet ebben az államnak? Lehetséges-e a piaci és állami cselekedetek koordinálása egy fejődő országban, ahol mindkét tényező gyenge?
• A vagyon és a jövedelemelosztás milyen rendszere segítheti leghatékonyabban a modernizációt, s mennyire kell az államnak e folyamatokban szerepet játszania?
• Milyen külső feltételei vannak az elmaradott országok modernizációjának, felzárkózásának, s ezek miképpen harmonizálhatók a belső feltételekkel?
• Mit tekinthetünk a fejlődés szempontjából optimális viszonyoknak a nemzetközi kapcsolatokban, különösen a fejlett és a fejlődő országok viszonyában?
• Mi legyen a cselekvések hierarchiája /külső vagy belső, társadalmi-politikai vagy gazdasági, melyek az összefüggések a politikai berendezkedés jellege és a fejlődés között?
• Melyek a fejlődés szemszögéből legfontosabb társadalmi szereplők és intézmények?

Az adott kor vezető tudósai abban különösen hasonlítottak egymásra, hogy szakmai és erkölcsi szempontból egyaránt elkötelezettek voltak a fejlődés “történelmi drámájában” a fejlődő országok oldalán. Valamennyien humanisták voltak, és sokban kötődtek a szociáldemokráciához. Válaszaik az említett kérdésekre sokban eltértek egymástól, abban azonban egyetértettek, hogy a fejlődés nem bízható a szabad piac erőire.

Az ötvenes és hatvanas évek uralkodó fejlődés-elméletei igen jelentős hatással voltak a gyakorlatra az érintett országok keretében s nemzetközi viszonylatban. A vita, amelyik az ötvenes évek elején a liberális-neoklasszikus irányzatok hívei és az keynesista-marxista nézetek alapján gondolkodók között arról folyt, hogy a piacra kell-e bízni a fejlődést vagy az államok keretei között tudatos és szervezett tevékenységként kell megvalósítani, amelyben az állam meghatározó szerepet játszik, az utóbbi javára dőlt el. A fejlesztés-tervezés meghatározó fontosságúvá vált a legtöbb új államban, s nemzetközi méretekben az ENSZ keretében is létrejöttek ennek intézményei. New Yorkban megalakult a “fejlődés-tervezési prognosztikai és fejlődés politikai központ, amelyik az ENSZ-ben a gazdaságfejlesztő tevékenységek legfontosabb kezdeményező és koordináló intézménye lett. Timbergen, Nobel-díjas holland tudós kezdeményezésére megkezdődött a nemzetközi fejlesztés tervezés is és megszületett a fejlesztési évtizedek gyakorlata. Ezek voltak hivatva hosszú távon is koordinálni a fejlett és fejlődő országok valamint a nemzetközi szervezetek tevékenységét.

A fejlődés tervezés és a fejlesztési stratégiák nemzeti és nemzetközi viszonylatban is lényeges szerepet játszottak az ENSZ rendszerében s igyekeztek hasznosítani a különböző fejlesztési modellek és stratégiák tapasztalatait.

Elméletek és modellek

A világgazdaság szocialista-etatista és fejlődő részében az 1950-es és 1960-as évektől kezdve több fejlesztési modell működött, amelyek mögött különböző elméleti meggondolások államok és intézmények álltak.

Az egyik volt a szocialista országok központi tervezési modellje, amelyik lényegében az adott országok hivatalos ideológiájára és az erre alapozott közgazdasági gondolkodásra épült. A gyakorlatban ez sem volt teljesen azonos az adott térségben. Az akkori szocialista országok, főleg a Szovjetunió fejlődő országokkal foglalkozó szakemberei kezdetben azt vallották, hogy az egyedüli lehetséges alternatíva a fejlődő országok felemelkedésére a Szovjetunió példájának követése, a szocialista átalakulás és a szocialista tervezés. A szovjet kutatók körében a 60-as évektől kezdve megfogalmazódott egy új elmélet, amelyet a fejlődés nem kapitalista útjának neveztek. E szerint a fejlődő országok társadalmi és gazdasági sajátosságai miatt nem térhetnek rá a szocializmus útjára, azonban a politika választhat egy olyan utat, amelyik elkerüli a kapitalista fejlődést és az ezzel járó problémákat.

A másik modell a lényegében liberális illetve neoliberális eszmékre épült modell volt, amelyet mindenekelőtt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank propagált. Ez lényegében a magánvállalkozás és a piaci viszonyok szerepét hirdette, s példának a kor vezető tőkés országait tekintette. A gyakorlatban ez a modell tisztán sehol sem érvényesült a fejlődő világban. Inkább jelszavakban, semmint gyakorlati cselekedetekben jelentkezett egyes latin-amerikai, illetve ázsiai országokban.

A harmadik modell “neostrukturalista” fejlődési modell, amely a transzformációt “felülről” kívánta szervezni, s döntően az állami eszközök felhasználásával végrehajtani azokat a szervezeti változásokat, amelyek a modernizációt segíthették. E modell hívei közül sokan a “demokratikus tervezés” gyakorlatára kívánat építeni, szemben a diktatórikus szocialista tervezéssel. Ez a modell különösen népszerű volt Latin Amerikában, ahol az állam igen jelentős szerepet játszott a szerkezeti változások előmozdításában. Ázsiában is széles körben alkalmazták. Keretében különböző gazdaságpolitikai irányzatok “fértek meg”, például a japán példára építő, export orientált, vagy a főleg Latin-Amerikában alkalmazott importhelyettesítő. A strukturalista modell egyik sajátos változataként fogható fel az indiai fejlődési modell, amelyben jelentősebbek voltak a központi tervezés elemei, mint más országokban, ugyanakkor jelen voltak a piac elemei is.

A strukturalista fejlesztési modellek sok tekintetben eltértek egymástól. Volt azonban néhány közös vonásuk.

• Lényegében a gazdasági növekedésre, ennek előmozdítására összpontosították figyelmüket, s teljesen, vagy nagymértékben figyelmen kívül hagyták a fejlődés emberi vonatkozásait.
• Meghatározó fontosságot tulajdonítottak az iparosításnak, a hatékony iparpolitikának, s lényegében elhanyagolták a mezőgazdaságot.
• Döntő kérdésnek tekintették a felhalmozás növelését és kevesebb figyelmet fordítottak az emberek életviszonyainak javítására,
• Alapjában véve protekcionisták voltak, s a belső piacon is korlátozott mértékben érvényesült a verseny
• Nagy jelentőséget tulajdonítottak a külső erőforrások bevonásának és a fejlesztési együttműködésnek.

A strukturalista modell ázsiai változata bizonyult leghatékonyabbnak

A fejlődésben jelentkező belső és nemzetközi problémák hatására az 1970-es években két jelentős változás történt a fejődéssel foglalkozó szakemberek elméleti megközelítésében. Az egyik, a belső viszonyokkal volt kapcsolatos és a fejlett országokból indult ki. Lényegében szociáldemokrata és más humanista elveket valló szakemberek, tudósok fogalmazták meg egy olyan modell kialakításának és alkalmazásának szükségességét, amelyik az emberi tényezőt állítja a fejlődés központjába. Ennek első megjelenési formája volt az alapvető emberi szükségletek biztosításának feladatára épült fejlesztési modell. Lényegében ehhez hasonló feladatokat fogalmazott meg az “emberarcú gazdasági fejlődés”, emberarcú növekedésnek modellje. (Nem lehet ma már kideríteni, hogy gondolataikat mennyire befolyásolta a “prágai tavasz” és az “emberarcú szocializmus” ott megfogalmazott gondolatköre. Bizonyos azonban, hogy a szocialista tervgazdálkodás szovjet modelljének ellehetetlenülése, kudarcai szerepet játszottak a változásokban.) A másik változás lényegében a fejlődő országokból indult ki és a nemzetközi kapcsolatrendszer radikális átalakítását tűzte ki célul. Ez egy un. “Új nemzetközi gazdasági rend” kialakításának szükségességében fogalmazódott meg. Ennek lényege az volt, hogy a nemzetközi szervezetek segítségével sokoldalúan támogatni kell a fejlődő országok gazdasági szerkezetének modernizálását, kedvezőbb feltételeket kell számukra teremteni a nemzetközi kereskedelemben, és radikális változásokat kell elérni az árviszonyokban a fejlődő országok javára. Echeveria volt mexikói elnök nevéhez fűződik e stratégia megfogalmazása.

Reagan amerikai elnök és Thatcher brit miniszterelnök nevéhez kapcsolódik egy másik változás, amelyik 1980-ban véget vetett a fejlesztés említett céljaira és eszközeire épült nemzeti és nemzetközi stratégiáinak, s kezdetét vette egy “piaci forradalom” jelzővel illetett változás, amelyik a fejlődésből és fejlesztési stratégiákból igyekezett kizárni az állam szerepét. A piacot és a magánvállalkozást állította a központba. Ez a neoklasszikus, konzervatív elméletekre épült megközelítés, amelynek gyakorlati értelmezésében és megvalósításában fontos szerepet kapott a Világban, a Nemzetközi Valutaalap és a Kereskedelmi Világszervezet, bizonyos módosulásokkal, ma is igen lényeges szerepet játszik.

A fenntartható fejlődés: a XX. század utolsó szakaszának hozzájárulása

Fontos ugyanakkor megemlíteni azt is, hogy a nyolcvanas évek végén a nemzetközi életben megfogalmazódott egy új fejlődés elmélet is, amelyik a globális ökológiai válság és az egyre súlyosabbá váló szociális problémák kezelésére keresett megoldást. Ez a “Fenntartható Fejlődés” elmélete. A fogalmak "előélete” sokszor bizonytalan. A fenntartható fejlődés sem kivétel. Az ENSZ Társadalmi Fejlődési Kutatóintézetének (UNRISD) egyik közelmúltban megjelent dokumentuma a következőket írta: "A kormányok és a nemzetközi szervezetek olyan zászlóként fogadták el a fenntartható fejlődés koncepcióját, amely alatt mindenki menetelhet…A fogalom… bizonyos népszerűsége azzal magyarázható, hogy semleges módon használható. Alig jelent többet, mint bizonytalan értelmű céltudatos javulást gazdasági, társadalmi és környezeti területen. Mégis hasznos célt szolgált, mert a nemzetközi közösséget néhány alapvető kérdésre figyelmeztette: arra, hogy a fejlődés követelménye több a gazdasági növekedésnél, hogy a modernizáció bizonyos vonatkozásai elfogadhatatlan társadalmi és környezeti költségekkel járnak és, hogy más gazdaságpolitikára, fejlesztési stratégiára és tervezésre van szükség. A probléma nagymértékben politikai és ideológiai. Az emberek véleménye megoszlik abban, hogy mi tekinthető környezeti problémának, mi a fenntarthatóság és hogyan lehet elérni." [5]

Úgy tűnik, hogy az UNRISD egyébként érdekes fejtegetései némileg leegyszerűsítik a realitásokat a fenntartható fejlődés fogalmának meghonosodásával és problematikájával kapcsolatban. A lényeg, véleményem szerint nem a fogalom semlegességében rejlik, hanem egy új fejlődési szakasz kihívásaiban. A XX. század második felében a fenntartható fejlődés fontosságának előtérbe kerülése egyrészt a társadalmi problémákkal, másrészt az ökológiai rendszer fokozódó globális degradálódásával és egy sajátos ökológiai válsággal kapcsolatos, amelyik globális jellegű, de megnyilvánulási formái a világ egyes térségeiben sokban különböznek. A fenntartható fejlődés koncepció előtérbe kerülése a tudomány fejlődésével is összefügg.

Egyes tudományterületek, például a közgazdaságtudomány hosszú ideje foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen feltételei vannak a ""fenntartható" gazdasági növekedésnek. [6] Ezek a munkák döntően az egyensúlyi viszonyok oldaláról vizsgálták a növekedést, meghatározott feltételek mellett. Nagy figyelmet fordítottak a fejlődés ütemére, jellegére, ciklusosságára. A fenntartható fejlődés fogalma azonban ennél sokkal szélesebb, jóllehet a fenntartható növekedés problematikájával is összefügg.

Az angol "sustainable” kifejezés magyar megfelelője "tartós” vagy fenntartható fejlődés fogalma az 1980-as évek elején jelent meg a fejlődéssel foglalkozó tudósok, szakemberek, közgazdászok, szociológusok szótárában és bevonult a nemzetközi szervezetek dokumentumaiba is.

A "Környezetvédő Világstratégia” (World Conservation Strategy) c. jelentés, amelyet 1980-ban a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség (International Union for the Conservation of Nature) tett közzé [7], fogalmazta meg először a tartós fejlődés koncepcióját, amelyik lehetővé teszi az élővilág forrásainak megőrzését, a genetikai diverzifikáltság és a szükséges ökológiai egyensúly fenntartását. Ugyanakkor hozta nyilvánosságra az UNDP, az ENSZ fejlesztési programja a "fenntartható” (sustainable) fejlődés programját, amelyet azonban nagyobb mértékben társadalmi, mint ökológiai értelemben használtak. Ennek fő célkitűzései a harc a szegénység ellen, az élelmiszer-önellátás megteremtése és az egészségügyi problémák megoldása voltak

A fenntartható fejlődés klasszikus meghatározását a "World Commission on Environment and Development" (Környezeti és Fejlődési Világbizottság) Our Common Future (Közös Jövőnk) 1987-es jelentése adta. [8] Eszerint, a fenntartható fejlődés az olyan fejlődés, amelyik a nélkül elégíti ki az emberi szükségleteket, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek lehetőségeit szükségleteik kielégítésében. [9] Célszerű ennek a sokat idézett mondatnak két olyan fontos elemét is kiemelni, amelyek politikai szempontból váltak jelentőssé. Az egyik a szükségletek s különösen a szegények alapvető szükségletei kielégítésének adott prioritás, a másik az a koncepció, hogy a jelen fejlődés meghatározásánál tekintettel kell lenni a jövő szükségletekre.

A meghatározásokat a 90-es évek vitáiban sokban finomították és bővítették.

Egy 1994-ben, Oslóban a kérdésről rendezett tanácskozás például a következő meghatározást adta:

"A fenntartható termelés és fogyasztás a javak és szolgáltatások olyan felhasználása, amelyik lehetővé teszi az alapvető szükségletek kielégítését, az élet minőségnek javítását, a természeti erőforrások felhasználásának, a mérgező anyagok, hulladékok és egyéb szennyezők kibocsátásának minimalizálásával az adott életciklusban oly módon, hogy nem veszélyeztetik a jövő nemzedékek szükségleteinek kielégítését." [10]

Különösen sok vitát váltott ki a Bruntland bizottság fenntartható fejlődés értelmezésének alapvető kérdése, vagyis az, hogy a társadalmak miként fejleszthetik gazdaságukat oly módon, hogy ne ássák alá a jövő nemzedékek életfeltételeit és lehetőségeit. Az ökológiai szempontból fenntartható fejlődés e koncepcióját bírálók leginkább azt hangsúlyozzák, hogy a jövő generációkkal szembeni felelősség semmitmondó erkölcsi és nem közgazdasági kategória – közhely –, amelynek a gazdaági realitásokhoz semmi köze.

A generációk közötti felelősség és különösen felelősségre-vonhatóság e vélemények szerint a gyakorlatban ismeretlen és érvényesíthetetlen követelmények. E mellett adott generációk nemcsak környezeti politikájukkal, hanem sok más cselekedetükkel is ronthatják a következő generációk lehetőségeit, életfeltételeit. Egy ország eladósodása, amely nem vezet érdemi fejlődéshez, hanem csak az adott generáció fogyasztását tartja fenn vagy növeli, miközben az adósságszolgálat terheit a jövő nemzedékre hárítja, a népesedéspolitika, az elosztási viszonyok vagy az oktatási rendszer, a jövő nemzedékeket károsító alakítása, ugyancsak felvethetik a generációközi felelősséget. Nyilvánvaló, hogy olyan világban, amelyben a jövő nemzedékek létszáma is nagyobb bolygónkon, és a környezeti károk volumene is nő, szükségessé válhat a jogrendszer átalakítása is, amelyik a generációközi felelősség megállapításának és a felelősségre-vonásnak intézményes lehetőségeit is megteremti.

Mindezeken túl a fejlődés átfogó és interdependens jellege adott generációk számára is súlyos problémák forrása lehet, és kétségessé teheti annak folytathatóságát.

A Bruntland Bizottság koncepcióját a közgazdasági vitákban továbbfejlesztették, és egyes szakemberek igyekeztek a gyakorlati cselekvés nyelvére is lefordítani.

Igen érdekes és átfogó elméleti megközelítést ajánlott a fenntarthatóság értelmezésére Robert Solow Nobel díjas amerikai közgazdász. Szerinte a koncepció tulajdonképpen felhívás a termelőképesség megőrzésére a meghatározhatatlan jövő számára. Véleménye szerint a fenntartható fejlődés nem szükségképp olyan, amelyik meg akar őrizni mindent. Olyan fejlődés ez, amelyik pótolja azt, amit felhasznál. Nem az a lényeg, hogy konkrétan mit pótol, hanem a képesség, hogy olyan dolgokat teremtsen, amit a jövő nemzedékek évezhetnek. [11]

Hans Opschoor holland közgazdász szerint, aki a gazdasági fejlődés egyik kitűnő szakembere, a fenntartható fejlődés integrativ fogalom, amelyik magában foglalja a társadalmi, gazdasági és ökológiai fenntarthatóságot. A gazdasági fenntarthatóság azoknak a tényezőknek a folyamatosságára összpontosít, amelyek biztosítják, hogy az egy lakósra számított "jólétben" ne következzenek be negatív változások. Ezt a kitermelés, a termelés és a fogyasztás gazdasági folyamatain keresztül érik el. A környezeti fenntarthatóság azokra a tényezőkre összpontosítja a figyelmet, amelyek a környezet életfenntartó képessége szempontjából lényegesek. Ilyenek például a bioszféra bio-geo-kémiai integritása a föld vizeinek, levegőjének és termőtalajának védelmével és megfelelő hasznosításával, vagy a bolygó biológiai sokféleségének megőrzése. [12]

A rendkívül érdekes és sokoldalú koncepciókkal és elméleti megközelítésekkel szemben, meglehetősen szerény javaslatok fogalmazódtak meg a vitákban. Ezek között a legáltalánosabbak a kompenzációt ajánló elképzelések. Ezek szerint, a jövő nemzedéket – az okozott ökológiai károkért – kompenzálni kell a tőkefelhalmozás, a tudományos és műszaki fejlődés segítségével, ily módon, hogy az alapvető ökológiai források teljesítménye fennmaradjon az élet fenntartására.

Ennek érdekében:

• létre kell hozni egy nemzedékközi kompenzációs alapot, a természeti erőforrások kiaknázása után fizetendő járadékból [13]
• minden pusztítást, amit a természeti erőforrásokban végeztek, kompenzálni kell a helyreállítás céljait szolgáló beruházások megfelelő növelésével. [14]

Az említett és más megközelítések abból indulnak ki, hogy a "létrehozott” tőke helyettesítheti a természeti erőforrásokat – s ebben az értelemben a neo-klasszikus iskola tanításainak kiterjesztését jelentik. A nyugati közgazdászok közül sokat azt hangoztatják, hogy a pazarlás a természeti erőforrásokkal azok túlzott felhasználása a piac nem megfelelő működésének következménye. A szabad javak pusztítása ugyanis olcsóbb a szennyezőknek, mint azok marginális társadalmi haszna. [15]

Ezért is javasolják egyesek a szabad javak használati költségeinek bevezetését, s a tulajdonjog új módon való meghatározását (például a szennyezési piac létrehozását: aki szennyez, fizessen, illetve bizonyos határokon belül vásárolhassa meg az ehhez való jogot). (Például az OECD szakemberei.). Ezt a megközelítést egyes szerzők "puha fenntarthatóságnak” nevezik, mert nem vezet alapvető változásokhoz, szemben a "kemény fenntarthatósággal”, amelyik mélyreható változásokat tart szükségesnek, egyebek között például azt, hogy a megújítható, s meg nem újítható erőforrások értékét meg kell határozni, át kell vinni az árakba (például a vizek és a levegő szennyezettségének változását egy környezetminőségi mutató segítségével). A beruházásokat több részre osztva kell kezelni, az egyik a hagyományos anyagi felhalmozás, a másik a természeti erőforrások felhasználási hatékonyságát javító kutatás, a harmadik a természeti környezet rehabilitációját célzó befektetések [16]

A fejlődéssel kapcsolatos elméleti megközelítésekkel kapcsolatban új elem az is, hogy az iszlám s más szervezett egyházak is igyekeznek megfogalmazni fejlődési prioritásaikat. Egyes vallási doktrínáik "fejlődés-elmélet”-ként is megjelennek.

Az elméletek hatása és a jövő

Egyik érdekes és fontos kérdés az, hogy a különböző elméletek mennyire befolyásolták magát a fejlődést. Tovább jutottak-e a tudósok ajánlásainál, a politikusok szónoklatainál vagy a nemzetközi szervezetek keretében megfogalmazott doktrínáknál? Mennyire “felelősek” az országok sikereiért vagy kudarcaiért?

A gyakorlati tapasztalatok szerint az elméletek különböző csatornákon, áttételeken keresztül hatnak: oktatás, propaganda, a különböző fejlődési tapasztalatok demonstrációs hatása, külföldi politikai nyomás stb. A fejlődés gyakorlatát az elméleteken kívül számos más tényező is befolyásolta és befolyásolja, ilyenek például a nacionalizmus, az etnikai konfliktusok, a hatalomért folytatott harc, a korrupció. Esetenként az elméletek csak eszközül szolgálnak különböző politikai irányzatok számára cselekedeteik indoklására politikájuk propagálására.

A XXI. század elején új világgazdasági, nemzeti társadalmi és gazdasági környezet jellemzi a fejlődő világot is. E világ maga is rengeteget változott a XX. század közepén uralkodott viszonyokhoz képest. Befejeződött a politikai dekolonizáció. Sok fejlődő ország vált közepesen fejletté s egyesek eljutottak a magas fejlettségi szint küszöbére. Jelentős tudományos és ipari képességek, s globális méretekben is versenyképes iparágak alakultak ki több fontos fejlődő országban. Ugyanakkor hatalmas mértékben kiéleződtek a belső és nemzetköz egyenlőtlenségek is. Egyértelművé vált, hogy a világ problémáinak kezelése, beleértve magát a fejlődést is, csak globális keretek között képzelhető el. Használható, reális globális megközelítések és politikák szükségesek a jövő érdekében.

A XX. század utolsó szakaszában ismét helyreállt a világkapitalizmus egysége és a kapitalizmus újra globális rendszerré vált. A XXI. század elejére kialakult globális rendszer azonban számos területen és jelentős mértékben különbözik attól a kapitalizmustól, amelynek egységét először az októberi forradalom törte meg, majd a második világháború után végbement társadalmi és hatalmi változások. A XXI. század globális kapitalizmusa, mint rendszer is lényegesen differenciáltabb mint a múlt század elején volt. A XIX. és a XX. században végbement társadalmi és gazdasági változások hatására létrejött az amerikai típusú szabályozott szabad piacgazdaság, Nyugat-Európában kialakult a szociális piacgazdaság, Ázsiában a kooperatív-korporatív piacgazdaság lett a jellegzetes rendszer. A fejlődő világban és a volt szocialista országokban különböző hibridek alakultak ki. A kapitalizmus különböző válfajaiban és reinkarnációiban történelmi és társadalmi sajátosságok, fejlettségi szintkülönbségek és más gazdasági adottságok játszottak szerepet A lényeg azonban az, hogy a szocializmus és a kapitalizmus között harmadik világ fogalom elvesztette jelentőségét és értelmét. Olyan súlyos problémák megoldása, mint például a demográfiai polarizácó hatásai, a szuperurbanizáció, a globális migrációs nyomások, az éleződő verseny, a tömegnyomor enyhítése stb. Nem csupán a fejlődő világ problémái.

A jövőt illetően, a rendszerek globális dimenzióival összefüggésben igen sok kérdésre kellene a társadalomtudományoknak választ keresni és adni. Az egyik az, hogy mennyiben és milyen tényezők hatására változhat a jövőben a kapitalizmus, illetve milyen hiteles alternatívákat ajánlhatnak az emberiségnek a piaci rendszer különböző modelljei? Mennyiben és milyen problémákra jelenthet a globalizáció folyamata megoldást? Milyen feltételek mellett növelheti az emberiség biztonságát vagy éppen ellenkezőleg, mikor válik új kezelhetetlen problémák, a sebezhetőség új tényezőinek forrásává?

Nyilvánvaló, hogy a jövőben folytatódni fog, sőt erősödik is a törekvés, új, általános globális erkölcsi normák kialakítására és érvényesítésére. A kapitalizmus az eddigiekben több erkölcsi norma-rendszerre épült, a darwini-ra, amelynek centruma a kegyetlen verseny a fennmaradásért, a protestáns normákra, amelyik a szorgalomra, a józanságra, a becsületességre épít, a technokrata erkölcsre, amelynek centruma a teljesítmény. Különlegesen fontos kérdés az, hogy érvényesülhet-e a “felvilágosult önérdek” s milyen feltételek mellett valósítható meg olyan általános, emberi erkölcsi normákra és értékekre épülő piaci rendszer, mint a humanizmus, a szolidaritás, a gyengék és elesettek támogatása, a közérdek tisztelete, a másság elismerése és tűrése, az erőszak elvetése?

A kapitalizmus eddigi története különféle válságok és a válságok kezelésére, megoldására kifejlesztett egyre újabb társadalmi technikák, gazdasági és institucionális eszközök sorozata. A rendszer ezzel kapcsolatos lehetőségei nyilvánvalóan nem korlátlanok. A korlátok azonban történelmi távlatokban nem szűkültek. Belső és olyan külső tényezők, mint a XX. század során a létező szocializmus sajátos módon ösztönözték is a kapitalista rendszer társadalmi probléma- kezelő képességeinek fejlődését. Lehet-e ilyen ösztönző tényező a jövőben az Észak-Dél probléma a rendszer fejlődésében?

A fentiek arra is utalnak, hogy a fejlődés kívánatos útjaival, a válságok humanista megoldásának módozataival, az általános emberi erkölcsi normákból és az emberiség fennmaradásának és fejlődésének érdekeiből kiinduló megoldásokkal kapcsolatos kutatások növekvő jelentőségűek lesznek a társadalomtudományok feladatai között. A társadalomtudományok szerepe és jelentősége elkerülhetetlenül növekedni fog. Nőnek azonban a társadalmak elvárásai is. Az elméletek alkotóitól nem utópiákat vár a társadalom, hanem reális megoldásokat különösen olyan területeken, mint az élet minőségének javítása, a fejlődés fenntarthatósága, az egyének a nemzetek és az emberiség biztonságának erősítése, az emberek és az intézmények jobb felkészítése a nagy változásokra.

---

[1] Charles Darwin:On the Origin of Species,London 1859. A társadalmi darwinizmus a liberalizmus egyik változataként továbbra is él a közgondolkodásban a világ fejlett országaiban.

[2] G.W.F.Hegel:The Philosophy of Right,/1821/London. 1844

[3] G. Myrdal:Asian Drama. Vol. III.p. 1840. Pantheon, New York, 1968

[4] W. Sachs:/ed/The Development Dictionary,p.2.Zed, London, 1993

[5] Visible Hands:Taking responsibility for Social Development.UNRISD Geneva. 2000. 158. old

[6] E kérdéskörről érdekes áttekintést adott Erdős Tibor akadémikus a Közgazdasági Szemle 2000 februári és márciusi számában megjelent tanulmányában./Lásd Közgazdasági Szemle XLVII évf 2 és 3./.

[7] (Word Conservation Strategy, Living Resource Conservation for Sustainable Developmnet Gland, Suisse, 1980)

[8] World Commisssion on Environment and development. Our Common Future, Oxford, Oxford University Press, 1987. P.43.

[9] A fenntarthatóság fogalmának Bruntlandi értelmezése bizonyos vonatkozásban a Pareto optimumra emlékeztet.Pareto szerint a gazdasági hatékonyság fokát aszerint kell megitélni, hogy az intézkedések legalább egy személy jólétének növelésére, nem rontják e bárki másnak a jólétét.Ez Pareto szerint az ideális kompetitív gazdaságban érhető el, ahol a hatékony árak kulcsfontosságú szerepet játszanak a termelő erőforrások allokációjában a termelés maximalizálására és biztosítják a fogyasztó optimális választását, amellyel maximalizálja fogyasztásának hasznát.

[10] Simposium on Sustainable Consumption.Mimeo.Oslo, Norway, 19-20 January 1994.

[11] Solow,Robert An almost Practical Step toward Sustainability .Resources forthe Future.Washington D.C, 1992

[12] Opschoor, J.B.Sustainable Development, the Economic Process and Economic Analysis a J.B. Opschoor /ed/ Environment, Economy and Sustainable development c. könyvben.Wolters Noordhoff,Groningen, 1992

[13] (Tietengorg, 1984. Idézi OECD, Joint Seminar on Economic and Environmental Issues, 1989.)

[14] (R. K. Turner: Pluralism in Environmental Economics: a Survey of the Sustainable Economic Develeopment Debate, Journal of Agricultural Economics. Vol. 39. No. 3. 1988.)

[15] (Lásd például E. J. Mishan: Economic and Political Obstacles to Environmental Sanity. National Westminster Bank, Quarterly Review, May 1990. pp. 25-42.)

[16] Simon Bromley:Towards a New Agenda in the International Political Economy of Environment and Development..Journal of International Environment and Development. Vol. 2 No. 4.1999.Ljubljana University.